Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus
Raazkolnyikov jövőjét a kettős gyilkosság után nyilván előre látta Dosztojevszkij. A szabadságával kísérletező fiatalember útja a megtisztulás felé, az őrangyalként mellé rendelt Szonjával — ez a térben Szibériáig, időben beláthatatlan évekig terjedő, de mindvégig egyenes út — a kötöttséghez vezet. Éneikül sem az utcalányból mintázott őrangyal romantikus paradoxona, sem a bűnhődés erkölcsi logikája, sem a reménység utópiája nem volna megalapozott. Az ésszerűség ebben az esetben a quia absurdum magasabb rendű észszer űtlenségéből fakadt. Regényemben Don Juan nem a szabadságával kísérletezik, mint Raszkol- nyikov. A személyes istent — akiben hisz is, nem is —, azt provokálja, attól várja, evilági megtorlás alakjában kételyeire a választ. Sem Moliére, sem Mozart Don Jüanja nem hitt, sőt tagadott. A túlvilági kővendég vacsorameghívásának elfogadása: egy ateista merénylete volt a számára nem létező isteni igazságszolgáltatás ellen, a vallásos XVII. században. Szigorú világkép kigúnyolása; nem valamely osztályé, hanem a közhité, mely annak idején a nép erkölcse — elsősorban az övé. Moliére szövege és Mozart zenéje szerint — mely már a Don Giovanni nyitányának félelmes kromatikus meneteiben egy nagyon is valóságos démoniáwil, magát az ördögit szólaltatta meg, föltétien megsemmisülésre ítéltetve a bosszúálló Isten által — Don Jüant fölkészületlenül éri a mennybéli válasz, amiben nem hitt. Az istentagadó meglepetése ez, akire olyan égből sújt le a villám, melyet üresnek vélt és emiatt derültnek. Egy kételkedőnek, nem tagadónak, de bizonyosságokra sóvárgónak elképzelt Don Juan, mint az enyém, számit a büntetésre s az erkölcse ebben a számításban lappang — hite szerint rendíthetetlenül —, a rosszra irányuló vállalkozásokban. A számítás nemcsak amiatt hibázik, mert a kétkedve-reménykedve várt megtorlás nem következik be. Don Juan — ez az éberen bűnöző morális lény — a kísérlet során önmagát is fürkészi, nemcsak a hitbéli eget. De lassacskán rá kell ébrednie, hogy a számításábaI* lappangó erkölcsi indok ellenére, az elvontan kimódolt tettekben valódi bűnössé aljasult. Hogy a gyalázatos eszközök mindig eltorzítják a mégoly magasrendű Célt, úgyannyira, hogy idővel maga a Cél rónául a gyalázatosság eszközévé. Az ilyen felismerés mérgét a tapasztalat fokozatosan áramoltatja szét a bűnös emberben: lassan emelkedik benne, mint a büröknedv a haldokló Szok- ratészban. Meg aztán, Don Juan rontó módszere a gyönyörszerzés. Am a gyönyör, ha férfimódra osztják, a megajándékozottra koncentrálva, óhatatlanul annak is élvezetet szerez, aki előidézi: a gyönyörben, amit oszt, a magáéra talál. Aki a test által akar üdvözíteni és elveszejteni, az testében üdvözül, ha iszonyodik is a gonosz szándéktól. Noha a gonosztól — ezen a fokon — a szépség sem idegen. Madách Luciferé egy helyütt a képzett műértő avatottságával beszél a stílusokról. A Don Juan halála megfoganásakor, a tárgyában rejlő, gondolatilag és formailag szükségszerű kibontakozást latolgatva, fölismertem a történet végét. Nem választhattam tetszésem szerint. Meggyőződésem, hogy egy értelemszerűen fölépített mű befejezésének éppoly szigorú művészi logikával kell a tárgyát alakító fölfogásból következnie, mint egy fúga lehetséges megfordításainak a témájából. Nem hiszek az aleatorikus, az a piaoere megoldásokban, a 415
