Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus
táé. Kierkegaard tanulmánya Mozart Don Giovannijdróí érdekes, s bár zeneértése firtatható, a dán filozófus eszmekörében elfogadható kísérlet. Mindehhez az én próbálkozásomnak nem volt köze. De attól tartottam, ez a regényem nem érintkezett sem az életemmel, sem a belőle fakadó művekkel, vagyis idegen szerzet. Azon kaptam magam, hogy kételkedni kezdek: csakugyan belső kényszernek engedelmeskedve konstituáltam tömör prózává a Don Juan anyagát, vagy némely csábító továbbgondolási lehetőség által hagytam magam eltéríteni valódi problémáimtól, melyekkel szembenézni rám szabott vagy velem született feladatom. A nem várt méltánylás, az, hogy Huszárik Zoltánt nagyszabású tervezge- tésre indította a képekben elbeszélve számomra mindmáig elképzelhetetlen regény, elhessentette kételyeimet. Ezek szerint — biztattam magam —, a Don Juan él, ha pedig él, köze van hozzám. Igazi műalkotás nem táplálkozhat merő spekulációval. Van esélye tehát a folytatásának, mely már Grácián fejcsóváló bölcsessége miatt is közelebb állt kedélyemhez, mint a sápiadt nemesúr kihívó fanatizmusa. Ne tudnék mosolyogni többé, ha másvalaki tesz föl megválaszolhatatlan kérdéseket? Ne volnék annyira béketűrő — vagy annyira fáradt —, hogy fenntartás nélkül osztozzam a Don Juan halála öreg elbeszélőjének megindult iróniájában? Gondolkodásom, vagy önismeretem, azt hiszem, akkor hagyott cserben. Félreértettem magam. Valamilyen erkölcsi vagy intellektuális öncsalás késztetésére, netán ismeretelméleti óvatoskodásból. Jóval Huszárik Zoltánnál létrejött megállapodásom, majd váratlanul bekövetkezett halála, s röviddel azután a szintúgy váratlanul túlélt szívműtét után, a hypoxias mérgezettség időleges tébolyában fetrengve, hallucinációk által fölfokozott eszmetársítások lidérc- fényében látni véltem, hogy a regénybeli Don Juan fesztelenül üldögél, mint valami roppant asztal mellett, velem rokon alakjaim között. Mint akinek ott a helye, noha olyan amilyen — vagy mert olyan amilyen. Végülis nem hazug, nem képmutató, nem rosszhiszemű ő sem. S ami számomra talán a legfontosabb: nem amorális. Nem csekélyebb jellem, mint Olivér fregattkapitány a Forró sziget c. drámámban, nem satnyább alkatú, mint az eretneküldöző Hilarius Az érsek imájában. Ha közöm lehetett Hilarius nagyszabású könyörtelenségéhez — ami az elvontságé, a dogmatikus emberé, amire — megrázkódtató történelmi és szellemi tapasztalattal — már húszéves koromban odafigyeltem, miért ne lettem volna belsőleg érdekelt Don Juan kísérletében? Mindegyik főalakom kiválasztott és magányos, mindegyik elkár- hozik. Miért volna Don Juan idegenebb tőlem, mint ők, a többiek? Végülis mindig az foglalkoztatott amitől féltem, ami megmérgezte ifjúságomat, ami borúlátónak és agnosztikusnak tartott meg a szerencsés csodák közepette is, melyek megmentettek a kényszermunkától, a börtöntől meg a haláltól; melyek lehetővé tették, hogy meglássam Párizst, amikor már nem reméltem, hogy megérjem könyveim kiadását, amit már nem vártam, és túlélésemet, amit már nem akartam. Miként lehettem oly vak — kérdem most, utólag —, hogy ne ismerjem fel kezdettől: nemcsak Grácián iróniája és viszonylagosító humanitása — Don Juan erkölcsi radikalizmusa is belőlem való. S enyémek a kérdései, épp mivel réges-rég tudom, hogy megválaszolhatatlanok. Hiszen a magam módján éppúgy az elvontságom áldozata vagyok, mint ő az övének; és valami éppoly képtelen megvilágosodásra vártam, mint ő. Meg akartam érteni mindazt, ami 413
