Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

ven éves voltam, s úgy hittem, egészséges, amikor első szívinfarktusom meg- torpantott a befejező rész, a Don Juan halála írásában. Huszonkét havi megszakítás után folytattam, túl a harmadikon. De csak egyetlen fejezetre futotta az erőmből. Akkor elszakadtak az egyik szívbillentyű ínhúrjai s én halálra válva fuldokolni kezdtem. Mindez még Kolozsváron történt.

Akkor utaztam Budapestre, hogy megvizsgáltassam magam. A vizsgálat beható volt — belém ható. Két, sötétben látó és mozgófilmet készítő katétert vezettek a szívembe. A különleges műtőben, az ágy — vagy asztal? — fölé szerelt képernyőn magam is láthattam, amint a Kleopátra áspiskígyóihoz hasonló, lapos, hosszúkás fejben végződő csövek a szívkamráimban vonaglottak, ide-oda meresztve mesterséges hüllőszemüket, képes beszámolót készítendő egy többszörösen villámsújtotta belső tájról, az enyémről, maradék létem feldúlt forrásvidékéről.

Emlékezetes látvány volt. Jól odafigyeltem, mert megmondták: előfordulhat, hogy a vizsgálat közben meghalok, s én azt reméltem, látod fogom a halálomat, a testi megszűnésnek azt a végső mozzanatát, mely még az élethez tartozik, s melyet megfigyelni akkor is jogom van, ha elfogadom a horatiusi intelmet és nem akarok olyasmibe pillantani, amihez eleven emberként nem közelíthetett csak a mondabeli Orfeusz.

*

A Don Juan halála megformálása közben elhatalmasodó baljós érzéseim valójában már a Don Juan írásakor nyugtalanítottak. Mert sok mindennel járt, ami természetemtől idegennek, sőt gyűlöletesnek rémlett. A készülő mű nem tűrte a számomra tán legotthonosabb szellemű iróniát és öniróniát. Mintha párbaj előtt, valakinek, aki csak a kardforgatásban jártas, pisztolyt nyomnának izgalomtól remegő kezébe. Védtelenül, nehezen szerzett könnyedségemtől is megfosztva, mosolytálan szigorral kellett különös gondolataihoz formálnom egy regényhöst, akit testi mivoltában nem tudtam elképzelni.

Nem láttam az arcát. Most először, kénytelen voltam egy festmény reprodukcióját nézegetve írni, Goyának egy férfiportréját, a Pedro Romerót ábrázolót. Ez a Don Jüannál egy évszázaddal későbben híressé lelt spanyol bikaviador volt, s aligha foglalkoztatták olyan szakadékos, örökkön időszerűvé keseredő kérdések, mint az intellektuális kárhozottat.

De Romero elszánt, sápadt, előkelő és hallgatag férfiassága nagyjából megfelelt annak a Don Juan-képnek, melyet szellemileg előbb ismertem, mint a vonásait. Oly idegen is volt számomra, mint hősöm: elszántsága fanatikus, sápadtsága a vértanúké, előkelősége megvető és ellenszenves, a közvetlenség hiányának hideg választékosságával nézett a szemembe a képről. A hallgatag- sága — vagy amit annak véltem — azé az emberé, aki nem hisz az alapvető élmények közölhetőségében, s így inkább elzárkózik, semmint beszél. Nem éppen nekem váló társaság, rosszul is éreztem magam vele, miközben regényalakká delejeztem. „Mit kezdtem volna, ha csakugyan ismerem, s olyannak, amilyennek megírtam?” — dohogtam magamban, fanyalogva. „S mit mondhatna ő, nekem? Szóba sem állna velem, feltehetőleg.”

Megváltó elképzelés gyanánt fogadtam a sugallatot, hogy történetét ne mondassam el mindvégig vele, hanem válasszam két részre, s a másodikban — a Don Juan halálában — immár ne belülnézetből, hanem irodalmár és po411