Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 7)
HfiRA ZOLTÁN Ráismerések NAPLÓ (7) Az ember vágya az elengeáettségre, amely az írásban is lehetséges, bár nem úgy, hogy pihentetjük a gondolatainkat! Az ilyenfajta naplóirás, mint ez is, annak a gyakorlása, hogy stílusosan legyünk elengedettek. Hogy forma legyen az elengedett- ség is. Nem koncentrálva koncentrálni: ez egyfajta lebegtetést kíván. Akkor igazi, ha benne a bizonyosság lebeg. A bizonyosságunk abban a módban, ahogyan összeálltunk azzá, ami végül is lettünk. De ebben az állapotban is húzhatunk nem egyet- egyet, hanem többet is a szárnyunkkal. És tehetünk más mozdulatot, hasonlóan a tengerparti halászmadarakhoz, amelyek ki-kizuhannak a körözésből, néha úgy, mintha oda akarnák csapni magukat a földhöz. De a mozgás alaptónusa itt az a lebegő nyugalom legyen. * Adorno egyik rövid értekezése a levélírásról. Az, amit arról mond, hogy voltaképpen már nem lehet levelet írni, s aki mégis jól gyakorolja ezt a műfajt, „ősi képességekkel bír”, eszembe juttatja ez azt az időszakot — az ötvenes évek végét —, amikor Veres Péter írt nekem, és miután válaszoltam, rögtön küldte az újabb, s aztán a még újabb levelet. Sajnálhatom, hogy nem volt gyakorlatom akkor annak a bizonyos naiv-tudatos humanitásnak az állandósításában, amely a jó levelekhez elengedhetetlen. Veres Péter olyasvalamire szemelt ki, amiből, ha meg tudok felelni neki, és kedvem is van rá —, egy nem akármilyen kritikai levéldialógus alakulhatott volna ki. A levelekben adva volt már az irány is: a szociologizáló kritikától — az irodalomszociológiai szempontútól — haladtunk volna az egyetemes, esztétikai-etikai kritikához, az akkori jelen irodalmának és irodalmi életének rögtönzött — s ettől talán még elevenebb és érvényesebb — bírálata felé. * Egy irodalmi levél után kutatva a régi papírjaim között, némi megkönnyebbüléssel látom, hogy mégsem voltam annyira hanyag az irataim kezelésében: antiszentimen- tális rohamaimban — amelyekre nyilván szükségem volt — nem égettem fel mindent magam mögött. Majdnem minden korszakból maradt egy-egy levél. Apám utolsó tábori levelezőlapjai a frontról, a nővérem, az öcsém, a húgcm egy-egy levele. A celldömölki szállásadónőm levele. Egy lány levele, akit a dukai búcsúban ismertem meg. Költők és kritikusok levelei. Egy Argentínában élő névrokonom — Héra Anna táncosnő — levele Buenos Airesből. — Megnyugtatáslevelek, beszámolólevelek, örömhírlevelek. Levelei a vívódásnak, a haláltusának, a tapogatózásnak, a kiisme- résnek, a biztatásnak, a nyugtázásnak, a riadalomnak, a bizalomnak. * Vannak levélírók, akiket teljesen azonosaknak érzünk a leveleikkel, s vannak, akik a leveleikben egészen mások. Az utóbbi esetben szabad utat nyerhet az a valami, amit különben lenyomnak: feltörhetnek a lefojtott ambíciók. A magukat levelekben 381
