Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Szakolczay Lajos: Szilágyi Domokos prózája (tanulmány)
A számlálatlan területre és műfajba .kalandozó író, önismereti (teherbírási) próba gyanánt, ebbe is, abba is belekóstolt. Ügy tetszik, két sikeres verseskönyv (Álom a repülőtéren, Szerelmek tánca) után is izgatta az új, az addig föl nem fedezett tartomány. Pénzkeresés ide vagy oda, valamilyen „hiány” leküzdésére, „mosolyintás- ként” készülhetett a körtet. Játékból, heccből, s úgy gondolom, hogy a színvonalától függetlenül lehetett benne annyi élést segítő oxigén, mint ennek az időszaknak boldogság-versében, a Kis szerelmes himnuszokban. Ez idő tájt rögzíti egyik (kritikájában: „íróember önmagát írja. Hogy máiként sikerül írásművét megszerkesztenie, nagymértékben függ attól, mi módon szerkeszti meg életét, azaz: hogyan találja meg helyét a társadalomban.” Szilágyi Domokos, jóllehet ekkor írott kiemelkedő versei mintha ellen tmondanának ennek, a hatvanas évek közepén még „szerkesztget” és keresgél: helyét a világban és a szerelemben, és a föllendülést hozó friss szellőből — a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje a csúcs! — még csak jobbára a simogatásrt veszi észre. (Tragédia, hogy a későbbiekben, a hetvenes évek közepén, a közösségi és társadalmi ember lába alól éppen akkor csúszott ki a talaj — sorsa jelkép —, amikor magánélete megoldódott: a szerelmet tekintve valamennyire révbe ért.) Az illúziók időszakának terméke a Történetek húsz éven felülieknek. Aki a versnek mérnöki rendet teremtett, nem kevés Eliot-i sugallatra vigyázván annak szerkezetét is, szépprózájában rakoncátlan. Nem, arányérzéke most sem hagyta cserben, szinte a helyén van ‘minden. Pontos, nem bonyolítja túl a történetet, tud hangulatot teremteni, képessége van az alakok beszél- tetéséhez. Ami ésszel kiszámítható, az mind úgy jeleníttetett meg, ahogy a leggondosabb esztétikai tankönyvek előírják. Műfajokat habzsolva rakoncátlan; mintha nem tudná, hogy az önmagáiban berek történetek is kiolthatják egymást, ha össze vannak viliázva, ha kisregényszerű elbeszélést 1—2 flekkes tárcanovella, (kroki, vagy skiccnek is alig nevezhető afféle ujjgyakorlat követ. Ha színpadi műnek illegett magát a legföljebb irtt-atit szellemes dialógus. Mindez a rendetlenség akkor, amikor — megjelenési évük azonos — két verseskönyve is: Garabonciás, A láz enciklopédiája épp példás rendjével, a versek közötti kapcsolódások szinte katarzist keltő izgalmával a költő nagykorú- sodását reprezentálta. Természetesen nemcsak a műnemek közti tanácstalanság az oka, hogy a tizenhárom írás jóval alatta marad a költő lehetőségeinek. Szilágyi itt, rosz- szul értelmezett elbeszélői alapállásból (?), kilúgozza magát; a szépprózához láthatóan se ideje, se türelme, nyargal, egy kompjúiter biztonságával nyargal az elméjében kitűzött oél felé. Az igazi prózaírót hősei is .alakítják, ő túlontúl okos ahhoz — és igazi prózaírói vénája sincs —, hogy nála az öntörvényű alakok és jellemek eme viszonthaitása bekövetkezzék. Viszont a kiszámított helyzetek kiszámított poénjai ülnek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Különösen a groteszkhez, a gyilkos karikatúrához, a feje tetejére állított helyzethez vonzódik. Éles szeme azonnal észreveszi, hogy mikor kell az alakokat — hőse egy sincs! — átfordítani az irrealitásba, s ha .sikerült a torzítás, az már az ő terepe. Hát még ha eme „váltást” érzékeltetni lehet a stílussal is! Az szépséges Arzéna úrhölgynek és az két lovagnak keserves históriája című elbeszélése, miként a cím archaizáló modora sejteti, sohasemvolt lovag- várak és történetek távolába visz, hogy ironikus mesével, mának is szóló ta31
