Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Lászlóffy Aladár: A Reménytelen Alapvető (esszé)

akik „hátrább” valának esztétikai eszmények és művészi gyakorlatuk dolgában boldog emlékezetű Reviczkynél (akit egyébként a modem magyar líra megalapozójának kezdenek tekinteni végre) — vádként olvasták fegünkre, hagy a húszas-harmincas éveik „zagyva”izmus-forradalmait melegítjük fel, úgy írkálunk, mint Tzara vagy Breton. Választhattunk, hogy bevalljuk: nem egészen a mi hibánkból nem volt szerencsénk még megismerkedni e jeles zűr- kavarókkal, s akkor műveletlen spanyolviasz felfedezés a diagnózisunk, vagy vállaljuk ezt a „gyanús eszmeiségű” örökséget. Számít, hogy nyilatkozatként mit választottunk, mit válaszoltunk?

Dolgozó fiúik voltunk. Mint minden szorgalmas társaság. Amit lehet, felszippant a fiatal fej légüres tere. A fiatalok mindenént lelkesedni szokták, ami új, amiről azt hihetik — itt a szellemi környezet higiéniája viseli az elsőrendű felelősséget! —, hogy új. De ennek mégis, ennek a naivságnak, „rövidlátásnak” be-bejön a haszna is. Annak ellenére, hogy . . . Ide elvi kereték mellé konkrét, életrajzi tények sokasága illeszkedik. Közeledni a „természeteshez”, a gondolkozás „szövegéhez”, a mi megérzett huszadik századi emberünk belső monológjának pátoszt és pózt lehetőleg vagy szerencsésen kerülő „stílusához” — s még ez sem volt összebeszélés. Kölcsönhatás mindenesetre. És korántsem belterjes, nemzedékjellegű. De ez már tudatos volt, nagyon is tudatos, És elég hamar világos: Szilágyi Domokosnál Szji;lágyi-Domokos-szerű. Kibeszélni a KÉP-ből, az öröklöttből. Senki se kért rá. Másra kértek. A kép: a kor, a költő adott, bevett elfogad(ható) hiposztázisa. Minden, minden adott. Csupa adottság! Plusz „adottságként” nemsokára ránkszakadt: a nagyobb testvérkére bízott kistestvérkék pelenkázása (nem veheti senki blaszfémiánalk; vannak családi emlékek, melyeket tisztes, őszes halántékkal sem volna szabad szégyellnie az embernek!) Annyi mindenki idézése közepette, az állandó mottózás és intelmek reglamája alatt telitalálata valakinek közülünk, a pillanat hevében és lendületében a szükségesnek (ez is, ennek felismerése is már a magunk- megtalálás egyik formája: a használható jelszó), nem emlékszem ki és mikor kiáltotta el, csak a szelleme ragadt meg: „Gyerekek, gyerekek, nekünk egy napunk, mit! egy óránk sincs, amit diadalimámortban töithetnénlk el!” Nem készültünk. A másnapi órákra készültünk. Volt, aki arra sem. Domi jó tanuló volt. Tudása is alapos volt, a fölöslegest is alaposan átvette. Nem is fogták rajta máson, mint egyszer végre azon, hogy ő Szilágyi Domokos.

Ugyanaz a tehetség bizonyos kor,szajkókban nagyon szükséges, máskor elmennék mellette. Az ő költészete „mellett” nem mentek el. Ez már a korszáké; sajnos a „kor” úgyszólván egyetlen hozzájárulása ez a dolgokhoz, a kezdet kezdetén. Mert a szempontok így is beszélnék. Bennem így is él a Reménytelen Alapvető megkeresésének közös históriája. Hol kezdődnek a személyes tragédiák, mint az övé! Csak az övé, már a művéé sem. Művének sorsa nem tragikus. Még ő sugározza a legnagyobb erőt.

Befele figyelt, mert legolcsóbb és legfontosabb modellje a legközéletibb költőnek is mindig, minden korban önmaga. Önmaga emberisége!

Ez a leghallgatagabb ember a legkitár,ulkozóbb fogalmazó volt, a kitárulkozás (érvényes) alapvető formáját teremtő. Érzékenység, mely az én és a mi etikai rangsorolást tisztán érezze, de ha nem engedik önmagában mélyedni el, kiáltson. Mi más a művészet, mint a koncentrált odafigyelés? Nem lehet kizárólag befele figyelni? — vagy befele kell figyelni, miközben azt ott kinn szolgálod? Mindenkóppen, minden körülményben megkövetelte és kiverekedte

26