Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - László Gyula: A Szent László-legenda falképei (tanulmány)
bele a nyugati mese- és mondavilágba? Sok kutatnivaló van még a legenda szöveg- változataival kapcsolatban, ám egyre gyarapodnak azok a megfestett jelenetek, amelyekről nem szabad megfeledkeznünk, amikor gondos részlettanulmányokat folytatunk a legenda szóbeli hagyományozásáról. Az utóbbi években még több értékes dolgozat foglalkozik a legenda szövegének kritikai szemléletével. Ezek eredményeit legutóbb Kristó Gyula foglalta össze az Ethnographia 1972. évi évfolyamában42. „E história (t. i. a legenda LGY) a benne tornyosuló problematikus passzusok miatt szinte igényli az elemzést. Egyrészt a história (népies) mondajellege tagadhatatlan, másrészt: a váradi püspök leányának említése a feljegyzés koraiságára enged következtetni, harmadrészt László hős lovagként való ábrázolása, „szent” jelzője 1192 utáni interpolációt sejtet. Már László Gyula utalt arra, hogy a történet alapja régi pogány hősi ének, amelynek egyik szereplőjét később hozták kapcsolatba Szent László fennkölt alakjával. Újabban Kulcsár Péter írott forrásban Bonfininél43 kimutatta a monda ama változatát, mely „a kun megölését a leánynak tulajdonította, s az írott variánsoknál (t. i. a krónikáknál) ősibb elemeket őrzött meg”. Ugyancsak Kulcsár Péter mutatott rá a krónika következetlen előadására, mely feltétlenül gyámolítja a feltevést: a krónikás két, nem egészen egybevágó hagyományt igyekezett összehangolni. Feltétlenül jogos Kulcsár Péter ama megállapítása, hogy „az írott forrásokban ránkmaradt László legenda csak ösztövér váza annak a hagyományanyagnaik, mely a témakörrel kapcsolatban kialakult”. A krónika története tehát másodlagos származék, melyet akkor hozhattak kapcsolatba Lászlóval, amikor még nem keltett megütközést, ha egy nőszemély püspök leánya. Egy legjobb esetben XIII. század eleji krónikás — talán nem minden irodalmi előzmény nélkül — a Cunus névalak utalhat erre — szívesen átvehette e történetet, mely szervesen beleillett a frissen (1192-ben) szentté avatott Lászlóról szóló portréjába, viszont ekkor már meg kellett cáfolnia és meg is cáfolta, hogy a megmentett nő a püspök leánya lett volna. Az eredeti monda (a „kunt” a leány öli meg) legkorábban a XII. század elején, legkésőbb pedig a XIII. század elején már módosult: a kunt László, a lovagszent öli meg párviadalban, hogy azután újabb változások révén a XIV. században a leány Szűz Máriával azonosuljon”. Eddig tart Kristó Gyula összefoglalása, amely megmutatja, hogy az irodalom- történet módszereivel hogyan bontható a legenda több rétegre és, hogy e rétegek ötvöződésének a XII—XIII; század fordulóján már végbe kellett menni. Ez az időrend egymagában cáfolja például azt a felfogást (Draguf), mintha mondánk úgy keletkezett volna, hogy az Anjou házi királyaink egy bizánci mondát formáltak volna át a lovagkirály és határvédő szent tiszteletére. De egyúttal rámutat arra, hogy részben az írott, de inkább még a festett legendákban szereplő változatok milyen széles kaput tárnak elénk az értelmezésre. Még talán jegyezzük meg azt is, hogy a legendaképződés e korai időrendje egymagában megcáfolja azt is, hogy a XIV. század elején épült váradi székesegyház freskóiról sugárzott volna szét a képsor. Az újkori tanulmányokat Bálint Sándor nagyértékű munkája koronázza meg. Ebből nemcsak arról kapunk híradást, hogy Szent László tisztelete milyen kiterjedt volt, és hogy alakja mennyire beleivódott néphitünkbe, hanem arról is, hogy ez a tisztelet mégiscsak a határvédő törzseinknél tömörődött. Éppen határvédő törzseinknél tehető fel, hogy az az avarkori onogurok leszármazottjaiként elevenen őrizhettek belső-ázsiai hagyományokat. A korai avar régészeti anyagban azt tapasztaltuk, hogy különösen a Kárpátmedence délebbi részein elég sok csontkarc került elő, amelyek egy része közvetlen kapcsolatban van az Altaj vidéki sziklarajzokkal. Homokréven (Mokrin) például pompás világfaábrázolás került elő, Pörösön meg egy csont-bogozón a Szent László legenda előzménye. Ez a meglepő lelet azt bizonyítja, hogy a Szent László legenda „pogány” előzménye élt már a Kárpátok medencéjében jó 300 évvel Árpád magyarjainak honfoglalása előtt. Az eddig megismert párhuzamok jóval megelőzték a legenda freskósorát, illetőleg a perzsa minitúrák egykorúak, vagy valamivel későbbiek voltak. A következőkben egy perzsa pajzs vésett díszítésének egy részletét mutatom 348