Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - László Gyula: A Szent László-legenda falképei (tanulmány)

is a Digenis Akritos mondában látja Szent László legendánk egyik ősét (kutatói fegyelemmel, sohasem feledkezik meg a keleti alaprétegről!). Hadd idézzem részletesebben tanulmányának sorait: A Digestis Akritas mondában a hős párbajozik egyik saracén ellenfelével, és a jutalom a határerődítmény parancsnoka leányának keze. Akritos kiemelkedő hős, lovát szereti és gyengéd neveket ad neki. Ellenfele a gházi kalandor, útonálló, aki felajánlja szolgálatait a szomszédos területek eretnekeinek is. Bizánc határait az „akritaitk” védték, az íjász gházik csak időről időre álltak császári zsoldba. Nem a legmeggyőzőbb párhuzam Szent László legendánkhoz. Bár bizonyos, hogy legendánkban sok egykorú egyházi s más európai művészeti elem került (pl. kivonulás a várból, a püspök áldása stb.). S így végeredményben egyet tudunk érteni Dvoíáková felfogásával, amely a legendát a keleti magyar hagyomány és a hasonló alapokra épülő nyugati hagyomány ötvözetének tartja. Még abban sem mondanánk ellent neki, hogy némelyik legendát idegen — esetleg éppen német mesterek festették volna meg, de nekik is alkalmazkodniuk kellett az adott képtípusokhoz, mégha annyira más stílusban dolgoztak is, mint Aquila János.

Amennyire előrevitte a kutatást Dvofáková új kérdéseket felvető dolgozata, s amennyire jogos volt a nyugati elemek kutatása legendánkban, annyira egyoldalú Vasile Dráguj tanulmánya37, amely teljesen kizárja az ősi magyar hagyományt és az egész legendát mint az Anjou uralkodók által a magyar lovagkirályra „átíratott” bizánci legendát értelmezi, az általam felhozott keleti előzményeket egy rövid jegyzetben — „intézi el”. A tanulmány teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy például az erdélyi Szent László legendák csakis szín magyar falvakban találhatók, egyetlen szász, vagy román faluban sincsenek meg, jóllehet például Nagyszeben védőszentje Szent László volt. Minden indokolást nélkülöz tehát az a feltevése, hogy a mesterek szászok lettek volna, ez persze nem zárja ki, hogy némelyik mester a Szászföldről jött volna, de — ismétlem — a kun fegyverzetnek és a lószerszámnak olyan beható ismeretével rendelkeztek, hogy ez másutt mint magyar környezetben elképzelhetetlen. Az Anjou uralkodóink előttről való ábrázolások az Anjou eredeztetés ötletét — amit egyébként sem támaszt alá semmisem, tévesnek mutatják.

Dragut tanulmányában nem támaszkodik a bizánci jellegű román Szent György ikonokra, pedig itt valóban sok „áthallás” van legendánk felé. Szent György a sárkánnyal küzd — de mindig csak egy ikonkereten belül, képsorrá nem bomlik fel a történet, mint a mi legendánkon! — és háta mögött a kis Györggyel, Leo fiával meglehetősen közeli festészeti jelenség a leányrabló kunhoz. A viadalt félénken néző leány alakja is szinte példázza a vár előtt álló leányét, akinek alakja olyan rejtélyesen jelenik meg a rimabányai legenda falképén vagy a Képes Krónika miniatú- ráján. Valóban sok kutatnivaló van még a Szent László legenda és az egykorú Közép-európai (bizánci) művészet között, de ez nem torzulhat oda, hogy a kézzel fogható keleti párhuzamokat egyszerűen ne vegyük tudomásul és Szent Lászlóból egyszerű „határvédő szent” legyen. A Bizánccal való párhuzamokat indokolttá teszi, hogy éppen én mutattam ki — a bizánci és az orosz hadsereg részben átveszi a step- pei fegyverzetet (pl. a nyíltegezt), s ezt nem csak Bizánc anyaterületén, hanem a steppével közvetlenül érintkező orosz területeken is megfigyelhetjük (pl. a novgo- rodi szent György ábrázolások nomád tegezzel és visszacsapó íjjal).

Mind Dvofáková, mind Dráguj elsősorban a nyugati és bizánci világban keresi legendánk párhuzamait, bár Dvofáková a keleti hagyományt is elismeri. A magyar szakirodalomban újabban két olyan dolgozat készült, amely ugyancsak a nyugati párhuzamok felkutatásában hozott újat a kérdésben. Mindkét dolgozat kéziratban van meg s így a rájuk való hivatkozás a lehető legrövidebb, mert meg kellene várnunk megjelenésüket, amely bizonyára még bővebb anyagot dolgoz fel. Dobos Ilona történeti mondáink legrégebbi rétegével foglalkozik és a Szent László legenda forrásait tekintve bizonyos mértékig Horváth Cyrill munkáját folytatja, mert a legenda motívumainak egy részét az európai mondakörökben is ki tudja mutatni38. Elsősorban az Achilles, Nagy Sándor, Nagy Károly és a Cid mondakörben talál a miénkkel egyező vonásokat és az iráni körben. Itt mutatja ki az egymással küzdő lovak

346