Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Lászlóffy Aladár: A Reménytelen Alapvető (esszé)
LÁSZLÓFFY ALADÁR A Reménytelen Alapvető Élve és holtan, egyik ünk-másikunk élete, halála esetén is, életmű-ügyben számtalan — talán így pontosabb: szüntelen — sajtóértekezletet tartottunk Szilágyi Domokossal. Ezekről se jobb, se rosszabb feljegyzések, naplók, jegyzőkönyvek nem készültek, nem maradtak az utódló irodalomkutatásra, mint 1. befejezett munkáink; 2. mindazon gondok és gondolatok, melyekről, hogyha én nem lennék már, pontosan így szükségesnek, hasznosnak, kötelességnek éreznék beszámolni valaha valahol. Valahol és valaha vagyunk; velünk együvé zártan, a Házsongárd kazettájában van, marad ő is. Irodalmunk élő része a holt barát. Ebben az iskolában a tanítás nem szünetel az ő óráin sem. Soha nem alkottunk véd- és dacszövetséget, soha nem léptünk borotvaélre és platformra a mutatvány kedvéért, soha nem fogalmaztunk programot. Mégsem voltunk (meg) külön, teleitől fogva. Más; kevésbé szerencsés, vagy egymást szerető, vagy széthúzó, szétszóródó nemzedékek, vagy éppen szövetkezetek, klikkek után és előtt mutathattunk valamit a csapat játékból is. A Reménytelen Alapvető ez. Ez is. Nemzedéktársakkal, más nyelvben, hazában író, élő másokkal megvitatott tételnek tekintem. Játéknak, ha tudomány támadja, életnek, ha az elmúlás kezdené ki. A Reménytelen Alapvető sejtelmes nevet a formát illető „kutatások” viselik. Soha elméleti, a megírt vagy éppen írandó írástól független jelleget nem öltöttek. A Reménytelen Alapvető azt a felismerést üzeni, tartalmazza, tanítja, erősíti, hogy a kultúra-teremtésben (költésben) azért lehet minden szigorúan folyamatos, mert semmit nem lehet változatlanul örökölni. Legfőképpen a formát nem; hacsak nem azt (annyit) tekintjük mi is formának, amit (amennyit) a középiskola alsó osztályaiban is meg lehet tanulni, következésképp minden gráfomén kliséként meglobogtathatja. Itt következik annak a gyanúnak a megfogalmazása, hogy a klasszikus mára már inkább hangulat, mint formavilág kérdése. Alkotói közérzet inkább, mint mérhető kánon. A művészet nosztalgiákból is építkezhet. Szükségét is érzi, tudatát is annak: a többinek, többnek, másnak, az egy érzékelhetőn kívül levő világnak, a világ többi változatainak. Evidencia: az érzékelhetőn kívül eső már, illetve még a múlt és a jövő is. Egy éhként mindig is befejezettnek, véglegesen befejezettnek tűnt a világ (művészete is), homo sapiens történelmi horizontja valami derűs alkonyként ieszállván. A nagy napokkal, népekkel, sőkáig és messzire irradiáló művekkel eltelt korokban annál inkább. A klasszikum fogalmának forrása inkább ennek a befejezettségnek a hol tehetetlen, hol kielégült tisztelete. Nem építő és nem károsabb sosem, mint amennyire a legtudatosabb, legvilágosabb elmék tudomásul veszik. Valaki a hangverseny szünetében azt mondja a fiatal és ekként is borzas (de még nem süket Beethovennek: — A műve rossz, mert megengedhetetlen, 24
