Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 6.)
Az alkat cselszövései. Ahogy beszorítja a nem akárki lelkeket olyan helyzetekbe, amelyek miatt ujjal mutogathat rájuk akár a legutolsó kapcabetyár is. Puskin mint udvari történész és udvari apród, Ady Endre mint a Pénz szorongatott ja, az őt agyonsértegető, egyik levelében unt szeretőhöz hasonlító, Hatvány Lajos pártfogoltja. És József Attila mint az általa ideálisnak egyáltalán nem tartott Szép Szó munkatársa, illetve egyik szerkesztője. Mennyit viszolyogtak, mennyit háborogtak, és lázadtak is, miközben maradtak ott, ahol vannak. Vajon gyengeségből? Mérlegelve a körülményeket — beleértve a maguk alkotói sajátosságait is —, minden bizonnyal úgy találták, hogy még az helyzet az, ami nekik a legjobb. Abban tudják elérni, hogy kevésbé alázzák meg őket. Nagyon, de nagyon büszkék, végül is úgy ítélték meg a dolgot, hogy az a kisebbik rossz. Engedményt nem tettek a helynek vagy a helyzetnek, de megtanultak ott helyben hárítani. Puskin cári udvari apródként írta hazája irodalmának legszabadabb szellemű és nyelvű verseit, részben talán azért is, mert abban a helyzetben duplán kellett bizonyítania: nem apród ő, hanem óriás. (És ki tudja — ez volna az alkat cselvetése — nem volt-e szüksége az idegrendszerének a duplán bizonyítás eme módszerére?) Ady — a „kitartott” Ady — írta nálunk korának legfüggetlenebb verseit, kétségtelenül azzal a többlettel, a dac többletindulatával és színeivel, amelyet csak a meghasonlás- sal fenyegető helyzet szoríthatott ki, annyira, úgy. József Attila aligha írja meg a Hazámat úgy, ahogyan megírta, ha nem vádolják, lapja, a Szép Szó miatt is, nemzeti közömbösséggel. Be kellett bizonyítania, hogy ő a „nemzetközi” tudja legjobban, miről van szó, amikor a hazáról. Mindezt csak a legközönségesebb szellemek tarthatják kompenzálásnak. E költőknek nem kellett törleszteniük semmit: ami az írásaikat illeti — s ami az irodalomban igazán lényeges — torzítottak el és nem mulasztottak el semmit. Teljesek voltak, ahogyan csak lehetett, a saját korukban, és túl is mentek a lehetségesen, az abban a korban egyáltalán elképzelhetőn: védetlen-védettek, védett-védtelenek. * A nyelv ki nem mondásos jellege. A mondatok közti tétovázások és a szünetek mint beszélő elemek: A nők a (mindennapos társalgásban jobban értik ezt, mint a férfiak, kivéve a született kémeket, diplomatákat. Sok ezer, vagy éppen sok tízezeréves gyakorlatuk van ebben. Mint a gyengébb nem tagjainak meg kellett gondolniuk, hogy mit mondanak ki. Valószínű: úgy viselték ezt a kényszert, hogy megtanultak vele játszani is, és ezt a készséget örökítették át mindig a lányaikra. Amit „az asszony mond”, azt azért többnyire meg kell fejteni, érzékkel és találgatással. Mi az igaz? Minél kényesebb a tárgy, annál tágabb teret hagynak a nők az értelmezés szabadságának. Ha valakinek hadat üzennek, így aztán vagy szótlanná válnak, vagy ellenkezőleg, másként (beszélnek már: megtagadják a „rejtve beszélés kötelezettségét”. * Valami újítás ott is van a költészetben, ahol nem forszírozzák annyira az újat. A mást és mindig mást követelménye, amellyel mindenki szembetalálja magát. A tehetség szenved az ismétléstől, akár másvalaki legyen az, akit ismétel, akár ő maga legyen az. A tehetség nem tud megvalósulni másként 317
