Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Zimonyi Zoltán: Emlékezettörténelem (Kabdebó Lóránt: A háborúnak vége lett)
dekes részletek, a közfigyelem előterében álló neves művészek története arról, hogy ki hogyan is osztozott a közös tipródásban, mekkora karéj jutott a szenvedésből osztályrészéül. Méltó-e akkor a figyelemre? Ügy tűnhet, ellentmondásba bonyolódtam. Bevezetőben hézagpótlóként dicsértem a beszélgetések során összegyűjtött tényeket, most viszont lefokozom dokumentum-értékét? Nos, a könyv anyagát képező felvételek a Petőfi Irodalmi Múzeum számára készültek, ahol Kabdebó Lóránt irányítja az irodalmi muzeológia egyik, viszonylag új ágát, a hangtárat, s céljuk a történeti kutatásban oly fontossá vált orális források gyűjtése. A beszélgetések dokumentum-értéke nem mutat túl az irodalmon, egyes alkotói pályákon, az irodalmi élet intézményeinek újjászerveződését feltáró részletkérdéseken. Kutatók belső használatra való forrásanyaga tehát. A kötet olvasásakor azonban tanúi lehetünk annak, hogy az eredeti múzeumi anyag, orális forrás, hangdokumentáció hogyan „irodalmiasodik”, elbeszéléssé, olvasmánnyá transzponálódik, a mikrofilológiai irodalomtörténeti érdekességek egy nagy háborús történet cselekményének epizódjaivá lesznek, a forrásértékű irodalomtörténeti dokumentumok emberi dokumentummá. Ez az átváltozás, az emberileg jelentős mondanivaló, eggyé-lényegülés történelmi olvasókönyvvé teszi a kötetet. „A történelemkönyv csak présélménye az élet zöld fájának. Az író dolga, hogy zölden tartsa és élve őrizze meg azt a fát, ami oly kimondhatatlanul sokszínű: a történeti valóság” — mondta a beszélgetés során Fekete Gyula — s a könyv érdeme, hogy az általános, részleteiben elmosódott, történelmi tendenciaként bennünk élő képet újra élővé, életté varázsolja vissza. S így már nem a kíváncsiság, az izgalmakat, titkokat hajszoló, habzsoló szomjúság űz az olvasásban, hanem az érző és együttérző, az emberi sorson felindult szolidaritás. Kabdebó művészeket faggat ugyan, de a történetek közös nevezője nem a művésziét. A megszólalók sorsa ugyan drasztikusan különbözik egymástól, van köztük volt munkaszolgálatos, a háborút Svájc védettségében átélő és katonatiszt egyaránt, közös vonásuk mégis az, hogy egyformán kárvallottjai a háborúnak. Nem csupán a művész fenyegetettsége, hanem általánosabban, elemi emberi fenyegetettség bontakozik ki a lapokról, a megszólalók elsődlegesen nem művészként, hanem létükben válnak veszélyeztetetté. A háborúban a legtöbb ember elveszíti az identitását. Babits írta a fiatal katonáról, akit hadba küldtek és ölnie kellett, hogy „nem élhet aminek született”. Hisz ácsnak, boltosnak, tanárnak, versírónak akár, de csak alig-alig születtünk katonának, olyannak, aki a hivatását a mundérban, találja meg. A második világháború azonban nemcsak érdeklődésünktől, feladatainktól eltávolító kényszerpályára vitt, hanem mélyebb, elemi identitásokat dúlt föl, nemzeti, emberi (faji) önazonosságokat kérdőjelezett meg, a nemzetből, sőt az emberi közösségből és az emberhez méltó életből, magából az emberi fajból tiltott ki tömegeket. Róluk írta, saját élményeként Radnóti megrendítő sorait, arról a jogfosztottról „aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, I hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, / kis holmiját elhagyja”, akinek a háza többé nem a háza, s hazája nem hazája, hiába vallotta, vallja szülőföldjének a lángokkal ölelt kis országot: „már évek óta élek így, vad bozótban, ártatlan Robinzon, ki békén tett-vett s közben tudta meg, nem védi semmi és a házat, melyet jó magasra épített fel, ledöntik s harsogó vadászai kél ellene s az elbukó nap vérében ázva gyilkos és hallgatag vadászok hallgatóznak.” (Huszonkilenc év) Abban a háborúban, amelyben az állam saját polgárait fosztja meg jogaitól, nemcsak az üldözöttek lesznek áldozatok. Megcsúfolja a „honvédő” ifjúságát, leértékel minden áldozatot és szenvedést, mert a hőssé-válás aureoláját nem adhatja fölé, a kivérzettség, a gyász mellé nem kínál vigasztalódást, az igaz ügyért szenvedés katarzisát. Nem születtünk katonának, igaz, ám éppen Szimonov ábrázolta híressé 284
