Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Jánosy István: Platón ma (esszé)
ideával? Hogyan függ össze a platóni tér-anyag (khóra) a Philebosz-beli „határtalannal (apeiron)? Mi az ös-rossz (das radikale Böse) jelentősége a Törvények X. könyvében? Mindezek a legizgalmasabb és legtitokzatosabb Platón-problémák. (Természetesen e kérdéseket most nem tárgyalhatom részletesen. Ezúttal csak néhány példát ragadok ki, melyeket a ma embere számára a legizgalmasabbnak vélek.) Honnan ered a szókratészi dialektika? Az ógörög ember legfőbb tulajdonsága volt a nyílteszű, nyíltszívű kíváncsiság. Mindennek, ami életében előadódott, kereste a titkát. A legtipikusabb görög hős: Odüsz- szeusz, a tengereken hánykódó kíváncsi kalandor, aki nyitott szemmel-füllel él át mindent és mindennek a végére jár. Így állt szemben az ógörög ember a Természettel is, mindenekelőtt az érdekelte: hogyan, miből keletkezett az, és mi az észlelt jelenségek kiváltó oka. Így aztán csakhamar nagy tarkabarkasága támadt magyarázataiknak, s ezeken vég nélkül vitatkoztak. Az őselemet, amelyből minden keletkezett, az egyik bölcs a tűzben látta, a másik a vízben, a harmadik a levegőben. A Phaidónban (96a—99d) Szókratész elmesélte, hogyan kezdett el filozofálni. A természetfilozófusok által megadott materiális okok nem vezették megnyugtató ismeretre, csak még nagyobb zavar támadt a fejében, Azt hitte, Anaxagorasz siet a segítségére, aki az Észre hivatkozott mint az egész Természet cél-okára, de aztán a részletek magyarázatában ő is holmi materiális okok felsorakoztatásába merült el. Így hát Szókratész is arra a meggyőződésre jutott, mint előtte Parmenidész: a tapasztalatból nem lehet biztos, állandó érvényű ismeretet meríteni. Majd így folytatta (Phaidón 99e és köv.): „Már attól féltem, hogy lelkem egészen megvakul, ha szemem csak a tárgyakat fürkészi és érzékeimmel akarom azokat felfogni. Ügy véltem a gondolatokhoz kell menekülnöm, és tán azokban lelném meg a dolgok igazi lényegét”... Vagyis: a tapasztalatot mellőzve tisztán a gondolatokból meríteni ismereteket. Ennek a módszere a dialektika. „Tehát ide fordultam, és azt a gondolatot vettem alapul, amit a legerősebbnek (a legbizonyosabbnak) ítéltem; és ami ezzel összhangban van, azt igaznak vettem, akár okokról van szó, akár másról; és ami elle- nemond, azt nem fogadtam el igaznak.” Tehát felvesz egy tételt, amit különösen igaznak tart és abból vezeti le következtetéseit és ahhoz viszonyítja ez utóbbiakat. Ez nyilván a dedukció módszere, teljesen analóg módon, ahogy később Euklidész egy felvett axiómából a számtan és mértan tételeit levezeti. Szabó Árpád szépen mutatja ki, hogy Euklidész még abban is követi Platónt, hogy előszeretettel alkalmazza az indirekt bizonyítást, amely még az eleatáktól, Parmenidésztől és tanítványaitól ered. Megjegyzendő, hogy a dedukció a számtanban és a mértanban teljesen korrekt módszer, hiszen mindkettő tisztán gondolati jellegű: következetéseit elménk ítéleteiből vezeti le o priori: vagyis mentesen minden tapasztalattól. Következtetései Kant szerint: a priori szintétikus ítéletek. Platón viszont az életben felmerülő mindenféle témáról akar ítéletet alkotni ugyanevvel a módszerrel; ám ha kiindulásul felvesz egy állítást, az legtöbbször nem gondolati eredetű, mint a számtan és mértan axiómái, hanem tartalmaz olyan elemeket is, amelyek a posterioriak — vagyis a tapasztalatból erednek és máskülönben is vitathatók. Innen támadnak Platón jólismert „tévedései”. De ezt ne rójuk fel neki túl szigorúan. Hiszen egészen a XVIII. század végéig kellett várnunk, amíg Kant tisztázta, hogy lehető konkrét ismereteink egyetlen forrása a tapasztalat, amelyet elménk (megismerőképességünk) formái rendeznek értelmes, összefüggő ismeretté, vagyis a tér—idő szemlélet és a kategóriák (például az okságé). 252
