Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Páskándi Géza: A halhatatlan szolga

És mily furcsa paradoxán: az o!ly nagy — úgymond latinos — világosságra törekvő Kosztolányi kért istennek áldoz: a stilár is-nyelvi áttetszőségnek, az üvegszerűségnek, másfelől viszont megérinti ia metafizikai sejtelmeket, hiszen a nyelv számára jóval több annál, amit általa „elbeszél”. Sajátos megközelítési dualizmus. Az ész, a ráció, az értelem, amely már-már babonásan tiszteli önmagát. A világosság homályra szomjazik.

Említettem: a világosság homályban pihen, csak ott tud megnyugodni. A fény homályszükséglete. Homálynosztalgiák.

Kosztolányi gyermekkoridéző költeményei sem függetlenek az említett metafizikától. Az önmagát kicsiként látó, önbecéző attitűdtől. A felnőtt sajnálja gyermekönmagát, lamely által végülis egyébről árulkodik: gyermek szeretne lenni, mert így megadatna neki a nagyobb szeretet. Becézné a világ. A nyelvhez is gyermekként 'közeledik. Hiszen ő — a Nyelv szüli a költőt. Adynál fordítva: „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga”. Nyilván ez a magatartás is oka lehet Kosztolányi ingerült Ady-megítélésének. Kosztolányi a nyelv alázatos szolgájaként — Ady a nyelv parancsoló uraként viselkedik. A vezérköltő nagy fénye utódait ellenfénybe vonja.

Kosztolányi nagy nyelvművelő, ápoló — Ady nagy nyelvteremtő, nyelvi demiurgosz: egyéniségének végzet-jeleit, személyiség-stigmáit rásüti az általa már-már démanikussá lett nyelvre is. Kosztolányi la természetadta nyelvből indul ki. Azt nyesegeti, mint a kertész a bokrokat. Ö tehát inkább az anoma- listákra hasonlít, míg Ady a konok analoigistákra. Jóllehet ő az erőszak zsenije, is a nagy építmény által bocsánatossá válik. Ady persze maga is olyan nyelvet teremt, amely több lesz, mint ínyelv, de ezt ő szerszámmik látja: víziód és próféciái eszközének. Kosztolányi viszont minit a folkloristák: bámulja a talált nyelvet s csak kevéssé mar 'hozzányúlni, úgy énekli, ahogy a többiektől hallatta. Kissé ,feldolgozva”. Módosításai szemérmesek. Valójában purifiká- lók. Nyelvtisztí tők. A Nyelv mint máig csiszolt kollektív történelmi alkotás számára fő szentség.

S amennyire megvaűiottan városi ez a költészet — italán épp ezért ■— oly nosztalgiás a természet iránt. A füstös ipar csodáit éneklőkkel szemben a Nyugatnak eme nagy poétái a bukolikus, a .pásztori líra felé fordulnak, hiszen — (úgymond) — „könyves” költők (a doctits-nak ez enyhébb változata). Van, aki túl ezen a folklórt is megérinti (minit például Radnóti). Illyés pedig híd lesz a folklór és a Nyugat között. Mindez a költészet ösztönös, intuitíve ökologikus természetéből is következik. Ők mór, mint Teokrítosz, vagy Rousseau-ék előrevetítik a mindenkori „zöldeket”, íbiszen a költészet öröktől fogva „környezetvédő” volt, s az is maradt, valahányszor a természet veszélybe került. Sőt az ilyen veszélyeket jóval megelőzve. Az ökologikus egyensúlytartás összefügg némiiként a hagyomány és újítás egyensúlyban tartásával is. Hiszen a természet ősi nagy motívuma, tárgya és témája a lírának. iEz az egyensúly az avant- gardeban kezd majd meginogná. Kosztolányiék még ebben is a cédnyelvHogikán belül maradnak. Mert mi volna a nyelv, iha nem a szellem, a gondolatok természete, melegágya. Illyés remek képe: a vers „hő szesz”. Meglőhet e társításban Apollinaire is benne van (Alcools), de ez számomra mégis más gondolatmenetbe illő. A szálvafa természet, a szilva is. A pálinka, mely a szilvából lesz: termék. De a pálinka sohasem feledheti: miből főzték, miből párolódott elő. E képen belül maradva: a költészet „hő szeszének” a nyelv lesz a szilva247