Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Panek Zoltán: Anyanyelvünk atyamestere

az ún. „leglehetetlienebb” nyelven is olvasni lehet az emiber iszonyatos nyomoráról, avagy csodálatos felmagasztalásáról, a múlandóság árokpartján már senki sincs a tetves magányra ítélve, méreg és gyógyszer a szókban: az ember eltűnődik a szó hatalmáról. Hiába ellenőrizzük, hogy mennyi gyógyszer és mennyi méreg van egy-egy mondatunkban, sohase számíthatjuk ki, milyen vegyi csapadékot alkot majd, ha egy másik lélekkel vegyül, egy másik ember leikével, aki talán éppen abban a pillanatban esett át egy súlyos megpróbáltatáson, s minden semmis megjegyzést célzásnak, útmutatásnak tekint, részünkről pedig mi sem természetesebb, minthogy éppen életkedvünk pillanataiban énekeljük meg szenvedéseinket és halálvágyunkat. Hisz már ahhoz is, hogy tollat fogjunk a kezünkbe, bizonyos életkedv kell, tavasszal mindig várjuk: ko tolj on korán tyúk és ne haljon öregember, az ember sorsa akár a min- denség tágasságát hazudó, simaszájú ablaküvegen belül a légyé, aki kiláthat végtelen terekre és mégsem szabad igazában, Ikonok kitartó, több tízemeletnyi magasságból, még mindig a rabság magasságából, száján talán az ő szépérzéke szerinti versek, öntudatlan sikolyok-kal zuhan alá az átlátszóan csalóka felületen, iszonyatos mozgását boldog vízszintesnek tokintheti-hiheti a függőlegesen, ahol is mélységekbe lát, ha messze, és látszólagos szabad helyváltoztatása szabadulásának egyetlen, mert belső akadálya, nem igazi művészek azok, akik az élet kisszerűsége mellett nem látják az élet nagyszerűségét is, szavak jutnak eszembe, moccannak bennem, amelyek nem engedik feladni a létünk, szavaink eljutnak egymáshoz, gondolat gondolat előtt fejet hajt, arcunk felderül, azután az élet rendje szerint gondfelhőbe borul, az anyanyelv édes ízei jótékonyan oldják a keserűt, jaj annak a társadalomnák, amely elhiszi önmagának, hogy csak a bolondjai (bolondok, deteiktívnek legyen tiszta a lelkiismerete legalább abban az ügyben, amit (éppen nyomoz, jobb, ha ilyesmiket állapítok meg, mintha azt kérdezném, ki alszik az álmoskönyvben, vagy ellentmondást nem tűrően kijelenteném, hogy álomban pohárból szedni a virágot, annyi, mint városban járni, mivel mindez nem egyéb, mint az olvasó gyöngéd rávezetése azoknak a nyilvánvaló igazságoknak a felismerésére, amelyeket ő talán a szerzőnél is jobban ismer, lévén szó az anyanyelvről, „legbenső hazám az anyanyelv — írja egy író —, ezt azonban nem írom le, mert amúgy sem lehet elfelejteni”, ehhez csupán azt tehetném hozzá, hogy legnagyobb igazságomra sohasem volt tanúm, hamis elképzeléseimet azonban többen, egymást leverve, tolongva tanúsítják, egyáltalán nem szomorkodom, hogy engem csák akkor hallgattak meg, amikor ugyanarról beszéltem, amit ők gondoltak, ők, a ínyelvbentestvéreim, akikkel még egyáltalán nem kell egyetérte- nem semmiben kizárólag azért, mert egymástól legtávolabb eső álmainkban is ugyanazon nyelv zenéjében találkozunk (minden betűnek zenei értéke van. Az új magyar nyelv: zene), kérem a bűnrészességem pontos megállapítását, ha netán a többiek, a belőlem-szabottak és én, a belőlük-kiszabott valamiben vétettünk volna, ha ők arra gondolnak, hogy mi arra gondolunk, akkor semmi egyéb nem történt, csak az, hogy mi, az ugyanarra-gondolók ugyanarra gondoltunk, ha pedig ennek a megfejtése fejtörést okozna, gondoljunk arra, hogy egy elmegyógyász vagy van olyan nagy, hogy megengedheti magának a külön lélekgyógyászt, vagy olyan jelentéktelen, hogy rászorul, mindenesetre: tátott szájból kiesik az .anyanyelv, nem mindegy ugyanis, hogy valakit lovaggá ütöttek vagy vertek, és hogy konnektor vagy csatlakozó, de nemhogy szerepet, olykor még önmagukat sem merik vállalni az emberek (én sem), és akkor nem csoda, hogy nem ér Londonig a melegem, épp ezért olykor végső viga236