Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Panek Zoltán: Anyanyelvünk atyamestere
PANEK ZOLTÁN Anyanyelvűnk atyamestere Gondosan megborotválkozom, utána zuhanyozom (lehetőleg semmit sem fogak eltussolni), ezer.kilencszáznyolcvannégy dktóber harmincegyedikén, Farkas napján, húsz óra tájban, amikor a tűnő nyár settenget megettünk*, jelenidőben és nemcsak mögöttem, Ömögöitte is, valamint egy írótársunlk mögött, aki nem is tudja, hogy most őreá is gondolunk, és nem pusztán abból az alkalomból, hogy ez az írótárs is valami belső kényszernek engedelmes- kedve mindig megborotválkozilk mielőtt írásihoz (ülne, talán egyedül már csak én tudom róla ezt a rendkívül fontos dolgot, és a még fontosabbat: anyanyelvűnk művésze, én aki évek óta nem is vagyok beszélő viszonyban vele, de az édes egyedülvaló magyar nyelven haragszunk egymásra és hallgatunk (ha hallgatunk, akkor se vesztegelnek bennünk tétlenül a szavak. Állandóan ott libegnek ezek öntudatunk mélyén vagy öntudatunk felületén, hogy kifejezzék lelki élményeinket. Ilyenkor a belső — nem hallható — nyelv működik bennünk), de haladjunk: írni készülőik, tehát fogalmiam sincs, mi fog eszembe jutni, mi bukkan fel tudat-mélyemből, amely megszületésem óta egyáltalán nem kizárólagos birtokom, méghozzá egy (közös nyelv okán-jogán, amikor írni készülünk a határokat nem kifelé tágítjuk, hanem befelé, legalábbis azt hisz- szük és úgy képzelnők, égő szók tolulnak ajkunkra, 'ebben a kezdő dadogásban a tolulás hallatlanul fontos, van miiből „nagy kedvem tartott, szerelmes szülöttünk”, és a görögöt nem számítva Európában a legrégibb (önálló történettel rendelkező nyelv, mindez elég, ha egy életben, életünkben, egyszer eszünkbe jut, mint a parasztleányok hercegnői dereka, mert ö már — gyanúk árnyékában — iáiig győzte hangsúlyozni — Ö, aki felől lelámulók és akire emlókezők vagyunk —, hogy a nyelvek között nem ismerek rangkülönbséget, és nincs, nem volt, nem lehet „barbár” nyelv, igaz, azt is, hogy az ágyúkat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket, hiába a johann gottfried herder-ek és az antoine meilletAk jóslata, nem mindig az ostobáknak van igazuk, bár a nyelvek fakulását-kopását világszerte észlelik, ott is, ahol az íróik és a nagyobb rangú egyszerű emberek elrekednek a szókimondásban, és ott is, ahol némelyek és nem éppen hatalom híján egy remekül lejtő mondatot már illetlennek tartanak, egy merészebb rímet már szeméremsértőnek, jóllehet valamennyien akarva-akaratlan — a nyelv mindenkire gondol és a nyelvvel mindenki kénytelen gondolni — szakadatlan műhelymunká-ban vagyunk, sohasem érhet véget a küzdelem a kifejezésért, és nem kizárólag azért, ómért a belső valóság a formáló erő, vagy mert o forma a szellem és lélek megtestesülése, a nyelvet én nem használom: hanem engem használ, a nyelv a belső arcom, olyanok vagyunk valamennyien az egy-nyelvet beszélők, mint ki egy rögeszmén részegülve csügg, és épp mostanában, amikor már nyílt titok, hogy az ember előtérbe kerül, s mindenen otthagyja kezenyomát, többek között ennek következtében könyvek dagálya önti el a földgolyót, bábeli nyelvzavaruk hangja, az eredendő ártatlanság hevességével száll az égbolt illatos kéksége felé, már * A dőlt betűvel szedett szövegrészek ugyanattól a szerzőtől. 235
