Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Czímer József: Az utolsó dráma (A Kiegyezés születéséről)

da, hogy kicseréltük a forrásainkat. A megbeszélésekről én is készítettem feljegyzéseket, de inkább dramaturgiai naplóként (ezeket használom fel most is e sorok írása közben), megbeszéléseken sohasem használtam. Mindig igyekeztem szabadon, spontánul, frissen reagálni Illyés gondolataira. Ez igen nagy gyönyörűség volt számomra, mert az olyan, a leghétköznapibb beszélgetésekben is gazdagon áradó gondolatvilág, ami Illyésé volt, állandó készenlétet, hogy ne mondjam, en-garde-ot követelt. Számomra ez mindig rengeteg tanulságot, felfrissülést, helytállást, saját elmém csiszolását, csiszolódását is jelentette. Az első ilyen rendszeres beszélgetésekre a Tiszták-nál került sor. Akkor a beszélgetések végén Illyés arra kért, foglalnám össze számára írásban a beszélgetéseink végeredményét, amit aztán ő a saját jegyzeteivel együtt afféle vázlatnak használt. Ez aztán mintegy hagyománnyá vált, minden darab megbeszélése végén kérte ezt az összefoglalást, amit én mindig át is adtam. Hozzá kell tennem, hogy én ezt soha más szerzőnek nem tettem, nem is kérték.

Végül is hozzákezdett az íráshoz, és megmutatta az első részeket. Ehhez a magam részéről annyit, hogy mint dramaturg mindig rábíztam az íróra, hogyan és mikor avat be a munkájába. Ez az író munkamódszerének dolga. Volt, aki szerette, ha szinte mindennap elolvastam vagy meghallgattam, amit aznap írt. Például Hel- tai Jenő. Volt, aki az alapos megbeszélések után nekiült, megírta az egész darabot, és csak aztán igényelte az észrevételeimet. Például Hernádi Gyula. Illyés valahol a kettejük között volt. Nem volt szabálya vagy meghatározott rendje annak, hogy mikor akarja megmutatni, amivel elkészült. Felhívott, és én elmentem meghallgatni. Volt úgy, hogy egy felvonást olvasott fel, volt úgy, hogy egy jelenetet. Általában maga olvasta fel, nagyon ritka kivétel volt, hogy ideadta a kézírást, amit én helyben elolvastam, nem felolvastam. Mert arra is volt példa, hogy az írói kéziratot felolvastam. Weöres Sándoréknál (A kétfejű fenevad írásakor) az elkészült részt mindig nekem kellett felolvasnom, ez egyben mindig jó mulatság volt. Ha Illyés nem maga olvasta fel a Kiegyezés egy elkészült részletét, hanem ideadta elolvasni, az mindig rossz jel volt, gyengülő egészségi állapotáról árulkodott.

Nos, amikor az első részletet felolvasta, kiderült, hogy döntött a hol és mikor kérdésében. Eddig a szereplőkről csak drámai helyük szerint volt szó: az öreg, a menye, a fia, a miniszter (ennek rangnevezése is húzódott), a köztörvényes satöbbi, ezekből most Padre, Fernando, Ramon satöbbi lett. Egy nem létező spanyol világot választott, ahol a neveken kívül semmi sem utal arra, miféle spanyol országról van szó, európai vagy dél-amerikai spanyolokról. Semmiféle konkrét spanyol történelmi célzás sem fordul elő, ellenben bőven van utalás a tizenkilencedik és huszadik századi magyar történelemre és a mai világhelyzetre.

Nekem ez a megoldás tetszett, segítettem is spanyol neveket válogatni hozzá. És rögtön ötletet is adott arra, hogy a műsorfüzetben hogyan próbáljam a közönséggel megértetni: itt ne történelmi drámát, hanem élő problémákat és sorskérdéseket keressen. Én most — illetlenül — szeretném ide leírni ezt a műsorfüzetbe írt rövid tájékoztatót.

„A Kiegyezés történelmi dráma. Következésképpen semmi köze annak az országnak közelmúltjához, még kevésbé a jelenéhez, amely országban játszódik. Történelmileg azonban hiteles. Magam a témával először Astolfo y Murcia de Munez közismert krónikájában találkoztam. De — mint majd azt a néző természetesen már az első percekben felismeri — a szerző sokat merített Don Esteban de la Cabrera híres naplójából is. Az anyag legalaposabb feldolgozójának, a kiváló történészprofesszor Gomez de Castro-Winterspitz háromkötetes munkájának nézőpontját a szerző láthatóan bizonyos kétellyel kezeli. Az egyes személyekről felderített adatokat ugyan elfogadja, az eredeti neveket is megtartja, de már a jellemeket, cselekvésük személyi indokait írói szuverenitása és képzelete szerint alakítja. A nevekhez még annyit, hogy Ramon, Fernando, Carlos csak keresztnevükön szerepelnek, de ezek eredeti keresztnevek, és nyilvánvalóan nem nehéz azonosítani őket. Az egyetlen szereplő, akit a szerző, nem tudni, miért, nem nevez nevén: a Miniszter. Én ideírom

202