Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Dobos Marianne: Madarat tolláról, embert...?! - interjú Panek Zoltánnal
Láng Gusztáv nagyon gyakran jelenik meg a Túr partján velem. Akkor is ott volt, mikor ti ott táboroztatok családostól — nem beszélve az Ali kutyáról, akivel sikerült megbarátkoznom; azóta is elég jó barátságban vagyunk, bár én tartok tóle, hogy nem tudom ugyanolyan lelkesen és felszabadultan viszonozni a szeretetét, mint ahogyan az ő szeretete irántam áramlik. De ez most melléktéma. A gyerekek ott rendkívül jól érezték magukat, és nemcsak mint horgászok, hanem mint természetmegfigyelők is. Még egy — nevezzük nevén — trágyadombon is, ahol Láng professzor vezetésével a gyermekek az aranyásók lelkesedésével ásták a gilisztát a horgászáshoz. Meg is jegyezték, hogy soha ennyi gilisztát egy helyen nem láttak; mintha ott rendeztek volna világkongresszust. Láng Gusztáv akkor magyar irodalmat tanított a kolozsvári egyetemen, szabad idejében pedig Kőszegremetén arany- gilisztaásó volt. Tudni kell, hol a giliszta, mert aki tudja, hol a giliszta, azt is tudja, hol a hal. Az ember húsevő és mégis állatbarát? Van is és nincs is ebben ellentmondás, hiszen a természet rendje szerint rendeződnek ezek a dolgok. Mint a természet része, semmiképpen sem vonhatjuk ki magunkat a természet törvényei alól. ugyanakkor viszont arra is gondolnunk kell, hogy nem eshetünk túlzásokba és barbár pusztításba. A vezeklés pedig: még inkább gyöngédséggel kell odahajolnunk az állatokhoz és az állatok életének, és bizony elég sanyarú sorsának a megértéséhez. Ha az ember zavarban van önmaga felől — márpedig a modern korban egyre inkább és egyre többször kerülünk zavarba önmagunk felől, gondolkodván, cselekedvén — még mindig van kihez fordulnunk: az állatokhoz. Az állatokhoz közelebb- állók mintha humorérzékkel is gazdagabban megáldottak volnának. És Arisztotelész szerint „a nevetés a jó közérzetet szolgáló testi gyakorlat”. Én nem azt mondom, hogy erkölcsi példát vehetünk róluk, hiszen nem ugyanazon létkategóriában élünk és gondolkodunk, ez természetes. De mint természeti lényektől és mint mi is természeti lények, sokmindent tanulhatunk tőlük. Én annyira, hogy az egyik no- velláskötetemnek bátorkodtam ezt a címet adni: Hiúz-szemet fogok viselni. A másiknak pedig: Emberbolondok. Utalván az állatbolondokra. Nyilvánvaló, hogy ebben keserű irónia, sőt, önirónia is van, hiszen végeredményben az állatbolondok is valami elől menekülnek valakikhez — így mondom, „valakikhez” —, az állatokhoz. Az emberbolondok meg nemkülönben; olyannyira szeretik embertársaikat, hogy feltétlen csalódniuk kell bennük. Az állatokban ritkábban csalódunk. Sőt, mint mondtam, és az az érzésem, hogy ezt számtalan példával tudnám igazolni, inkább az állatok csalódnak bennünk. De számunkra ez is tanulság, ha odafigyelünk; és mindenképpen tanulság, mert oda kell figyelnünk. Általában az, ahogyan az állatok az emberekhez kötött sorsot elviselik, illetve az emberek közelében adatott sorsukat elviselik, számomra mindig megrendítő. Vajon miket gondolhat az emberről például egy ló? Az óriás bálna című novellám azt feszegeti, hogy miket gondolhat egy ember az emberiségről. Aztán van még ilyen című írásom: Éjféli gólya, Modern macska. És mit állapítottál meg, mit gondolhat az emberről a ló? Foglaljuk össze röviden, hátha azt a novelládat nem tudjuk utolérni. Nem tudjuk, mert végeredményben a novella nem erről szól, csak egyik mellékága, egyik hajtása ez a gondolat. Egy éles gondolati kanyart akartam bevenni, és azt hiszem, ezzel sikerült; hiszen a meghökkentés nem azért történik, hogy azonnal válaszoljunk valamire és összefoglalóan, nem is lehet, hanem azért, hogy ne feledjük a gondot, egyáltalán éljen bennünk, mint tüske. De idézhetném Alfred Edmund Brehmet is. aki szerintem az állatok atyja. írásodban is ,,az állatok atyjának” nevezed. Igen, egyik írásomban, a Szamarak nadrágban című esszé-novellámban. Ez az esz- szé-novella különben egy muflonról szól. egy mafla muflon megvilágosodásairól, és 176
