Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Vékony Gábor: Késő népvándorláskori rovásfeliratok II. (tanulmány)
megerősítik a nagyszentmiklósi jeleik kapcsán mondottakat: az abc végső soron az arameuis betűsorra megy vissza, annak valamilyen „pártlhus” változatára, s erős hatás érte a tünk rovásírás környezetéből. A székely rovásírással kapcsolatba hozható jelek száma pedig a szarvasi felirattal 15-re emelkedett. A felirat szavainak értelmezése: Üngür. Tulajdonnév. Feliratunkon egyszer az tsz szóval kapcsolatban (1. sor), egyszer önállóan fordul elő (4. sor). A második előfordulásnál a szókezdő magánhangzót sem írják ki. Ugyanez a név tűnik fel a jánosbidai avar temető 228. sírjának tűtartóján: basöyürig ’nyomd el,győzd le tWürf!’. Az igen erősen rongált írás üw'9 vagy u^Vg alakban olvasható, amennyiben a bas után következő első jel kétféleképpen is értelmezhető. Az űnflflf vagy üwiir -nek megfelelő démonnevet nem ismerünk, így az sem dönthető el biztonsággal, hogy török vagy magyar szóval állunk-e szemben. A labiális magánhangzók mégis inkább a név török eredetére látszanak utalni, s maga a szó is ,,törökösen” hangzik. i8Z*. ’ártó szellem’. A m. N. és R. isz, ísz, íz 1. ’fene, rákfene’; 2. ’foghúst pusztító rút (betegség, kisgyermekeknél a szájpenész’ (MTSz.) szót Paaso- nen vonta be a finnugor lélek- és szeliemj elölő szavak egyik csoportjába (JSFOu XXVI/4. 9—40., NyK XXXIX. 346—7.). Az Egyen meg az íz! Emész- szen meg az íz! Vigyen el az íz! átlkozódásök egyértelművé teszik, hogy az isz valóban gonosz, félelmetes lény volt. Feliratunkon világosan ártó szellemet jelölnek e szóval i(vö. TESz s. v. íz3, MSzFgE s. v. ísz, Fais, NytudÉrt. 40. 284., A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből Bp., 1975. 189—191.). PFU •iée~i^e . neki. Névutó, itt az isz-hez kapcsolódva. Azonos a mai -nek ( ~ -nak) raggal (MSzFgE s. v. -nek, -nak, TESz s. v. neki, Hajdú, BevUr. 124, 126., Bárczi, HB 61—64.) irt?t Mutatónévmás, amely itt a ftasy-vas jelzője. Az im» azonos az íme szavunk alapszavával (SzófSz. s. v. ím, TESz s. v. íme). A szóvégi -j magyarázata nehézkes, de valószínűleg névmásfcépzővel van dolgunk, amelyet a lappból, zürjénből és az osztjákból meg a vogulból ismerünk, vö. pl. zürj.-jfrja pu -j3 (Toivonen, FUF XX. 73., XXVIII Anz. 251., Lehtisalo, MSFOu LXXII. 386., MSzFgE s. v. té-: tétova). Jelentése ’itt ez’, ’ím ez’ lehetett. Szóalakunk esetleg az imé korai alakja.-ß*55-- A mai vas szó megfelelője (MSzFgE s. v., TIESz s. v.). Szövegünkben azonban nem általában a fémet jelöli, hanem a tűtartó vastw-jére vonatkozik. Hogy a tű helyett miért a vasat emeli ki először a szöveg, az a vasnak a rontás elhárításában játszott szerepéből következik. PU ”^a$ke . ftfa* • Az első jel kiegészítés, a második is helyreállított, de a_j_ szövegben előforduló formái alapján ez a helyreállítás biztosnak mondható, {-kiegészítés nélkül gondolhatunk itt egy *01 y szóra is, amely a mai ő személynévmással lenne azonos (MSzFgE s. v. ő, Bárczi, HB 79—80.). Ez a szövegbe jól illene, talán jobban — természetesen nem személyes, hanem mutató névmásként — mint a feltett ?®p.. Ez ellen szólhat, hogy szövegünkben egyebütt szerepel az (i)t ~ (ü)t ’őt', lehetséges azonban, hogy a névmásképzős és képző nélküli alak együttjárt. Ha mégis — az ugyancsak ideillő — olvasatot választjuk, akkor világos, hogy a mai tű szó megfelelőjével állunk szemben, tű szavunk a R. töv- folyamatos melléknévi igeneve (MSzFgE s. v. tűz. TESz s. v. tű stb.). A töv>159
