Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Vékony Gábor: Késő népvándorláskori rovásfeliratok II. (tanulmány)
szentmiklósi irovásfelirátáknál láthattuk. (Meg kell említenem azonban, hogy Nagyszentmiklóson csak az i jele fordul elő kiírva, Szarvason pedig csak az i-é. Ezért jelenlegi adataink alapján nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy nagyszentmiklósi abc megkülönböztette az i és az i jelét, vagyis a magánhangzókra használt betűkészlete gazdagabb volt, mint a türk rovásírásé.) A második sor végén ‘két ismeretlen betűvel is találkozunk. Az egyik jL , ez a kettő közül az első, a sor 16. betűjeként. Előtte világosan olvasható a rUg* szó, utána — elválasztás nélkül — az ötödik ismeretlen jel és a ßar szó következik. Két ismeretlen jel egymás után való meghatározása természetesen nehézségekbe ütközik, ezért (először a második betűvel kell foglalkoznunk, amelyik a harmadik sorban kétszer is előfordul (amennyiben a második sorban tett kiegészítésünk, ezzel együtt az íráshiba feltevése helytálló). E sorban a •• is- betűcsoportot találjuk, sajnos a többi kopás miatt nem olvasható (ill, még egy jel töredéke olvasható, ezt azonban nem tudjuk biztonsággal azonosítani). Az előző sor végén a varr szó arra utal, hogy itt is a tűvel végzett munkával kapcsolatos szavak keresendők, mégpedig bontásban, ahol az _•(-«) a kijelentő mód jelenidejű 2. személyének jele. Nos, az első szó a (erről alább), a második pedig az ölt, illik stb. származékokban meglévő, török eredetű ii-igénk lesz (TESz, Ligeti, A m. nyelv török kapcs. 33—5., K. Palló, Régi török eredetű igéink. Szeged 1982. 105—6., 144.), gyakorító képzős alakjában, ’összeöltöget’ jelentésiben. Mivel más, tűvel végzett munkával kapcsolatos szó itt nem igen jöhet számításba, az ismeretlen jelet í-nek kell tartanunk (a harmadik sor második i -je esetleg az eJ?i~eié igekötő maradványa lehet). A második sor vége tehát... ■ -A®#! Lus*^j_|ar ., amiből valószínű, hogy a .1 betűcsoport (határozószó) igeikötő, a tű rosszat) .. varr összefüggésben nem igen lehet más. Ebben az esetben a be-, el-, jel- igekötőink megfelelői jöhetnék számításba az azonosításnál. Ezek közül a jel-t (fei$i,~feié) el kell vetnünk, mert az / jelét a harmadik sor első betűjében ismerjük (ld. alább). De elvetendő laz el- is , amely valószínűleg szerepel a harmadik sorban, másrészt az e(ä) jelét ismerjük szövegünkben, amelyben különben sem a szókezdő, sem a hangzóközi magánhangzók jelölése nem gyakori, Marad tehát a be- igekötő megfelelője: beiüj-beié-beie. Ismeretlen jelünk tehát b-nek lenne meghatározható. Nyilván nem véletlen, hogy hasonló b jele van a székely rovásírásnak is, amely szintén elszigetelten áll, ahogy a k jelénél is hasonló esetet figyelhettünk meg. Némi problémát okoz ugyan, hogy itt inkább blj vagy blé betűcsoportot várnánk (a második esetben kiírt magánhangzóval a szó végén), de ebben az esetben nyilván szabálytalan rövidüléssel .kell számolnunk, ami igefcötőinknél és névutóból lett ragjainknál is igen gyakran megfigyelhető (vő. Benkő, Árpád-kor szöv. 265. skk.. Bárczi, HB 63, 132. stb., TESz s. v. be1 stb.). A harmadik sor első jele is azok közé tartozik, amelyek nincsenek meg Nagyszentmiklóson. Előtte is, utána is olyan szavak állanak, amelyek a tűvel végzett munkához kapcsolódnak. Nyilván itt sem kereshetünk más értelmű szót. A As betűcsoportban az s:sz egyes számú, második személyű jelenidő jel, mint a szomszédos szavakban is. Jelünk meghatározására mássalhangzók közül a P’bjrW’h. jöhetne szóiba, ezeket behelyettesítve csak az / olvasat esetén kapunk értelmes szót: fggfr, amennyiben ezt a feslik (fesél), fésű alapszavával hozzuk kapcsolatba (ugor •páíi ), ’szétbont’ jelentéssel. Jelünk 157
