Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Koppány Zsolt: "Egy szenvedély margójára" - beszélgetés Major Ottóval, Maár Gyulával, Törőcsik Marival, Kocsis Zoltánnal és Belohorszky Pállal Pilinszky Jánosról

lógusok voltak, amellett nagyszerű költők. Nem inkább papköltőknek lehet őket nevezni? Nem inkább neokatolikus Rónay György? Vagy a szintén pap, de más értelemben vett katolikus költő Puszta Sándor? Pilinszky János se egyik, se másik. Mégis, hová sorolható?

BELOHORSZKY PÁL: örültem, amikor ezeket a neveket együtt hallottam tőled. Rónay György emlékének azt hiszem nem kell igazságot szolgáltam. Az ő élete, sorsa még egybe tudott forrni a társadalom konszolidációjának folyamatával. Sík Sándor rendkívül mély gondolkodó volt, mindamellett kiváló verseket írt. Kevésbé lehet azt mondani, hogy a helyére került, pedig nagyon fontos nemzedéknek volt ízlésnevelője. Végképp nincs ilyen szempontból Mécs László a helyére téve. Mécs Lászlót Nyíregyházán, szülővárosomban láttam és hallottam prédikálni, arcán kiütközött a szenvedés, az egykori népszerűség és az akkori meg nem értettség olvadt egybe szenvedéssé; akkor nekem krisztusinak tűnt, a maga kopottságában, magányában. Érezhette, hogy a tirpák arcok, fejkendős nénik közt nincsen irodalmi hallgatósága, Persze, akkor még nem tudhatta, hogy volt valaki, aki az irodalmi hallgatóságot képviselte, egy gyerek, aki most beszél immár felnőttként, róla.

Már a középkorban, pl. a zenében tettek egy olyan különbséget, hogy egyházi és világi zene. Középkori értelemben vett katolikusság sorába Pilinszky semmiképpen sem besorolható. Középkori volt talán szigorúságában. Szigorúság létsáv ja az a sínpár, amelyen csak bizonyos nyomtávú kerék-páros haladhat, ö saját szemszögéből nem tekinthető katolikusnak, s nem tekinthető a szó közvetlen értelmében hívőnek, ami viszont már a mi dolgunk itt a földön, hogy tudjuk, mindig ő és a hozzá hasonlók voltak a leghívőbbek. De mi, világiak, soha nem mondhatjuk, hogy igazságot szolgáltatunk nekik. Ez odalépés lenne egy asztalhoz, ahol nekünk egyáltalán nincs megterítve. Ha nekem, egyszer ember és isten előtt vallanom kellene Pilinszkyről, csak annyit mondanék: János. Mert ez egy bibliai név. János, aki ott van az Ür asztalánál. Ebben biztos vagyok.

Pilinszky az igazán nagy művészetet puszta „leírásnak” és nem komponálásnak tartotta. Gondoljunk Bachra vagy Dosztojevszkijre, vagy éppen őreá. Vagy amire oly szívesen célzott nyilatkozataiban; Schubert utolsó műveire, amelyeket egy „agonizáló kisgyermek hallucinációi”-hoz hasonlított gyönyörűen. Mit ír erről a roppant fontos, s napjainkban oly időszerű kérdésről Schopenhauer? „Minden, ami az emberben eredeti és tehát igazi, mint ilyen a természeti erőkhöz hasonlóan tudattalanul hat.” „Minden, ami e nemben tudatos, már affektálásba, azaz csalásba megy át.”

Része tehát az ember a természetnek? Ügy értem, minden ember? Vagy csak az ún. „erős gyilkosok”? Azonos mondjuk egy Pilinszkynél, Schubert- nél ez a tudattalanul ható eredetiség (amit nevezzünk ösztönnek) a természetben, pl. az állatvilágban a főemlősök közt tapasztalható ösztönnel? Vagy mégiscsak affektációról van szó? Tehát: csak a „komponálás” létezik, vagy van a kegyelemnek egy olyan metafizikai állapota, amelyben létezik a tudattalan, a minden módosulást kizáró leírás?

BELOHORSZKY PÁL: Nagyszerű kérdés, lényegi, döntő. Erre nem is lehet felelni, illetőleg egy életen át kell felelni. Én nem hiszek a kompozícióban ha az kitalálás, pl. neoavantgarde versek pusztán tipográfiai megoldásokkal „villogó” ömlesztésé- ben. Az isteni rend attól isteni, hogy mindent meghagy az embernek. A lényeg és a jelenség közé eső síkon persze létezik a kompozíció. Ahogy magamnak ezt a leírást, mint véglegeset létrehívom, abban komponálok. Én akkor csinálom jól, ha a mű mintegy kivet engem magából. Mi nem tagadhatunk semmit a formával való küzdelem borzalmaiból, miközben elvesszük az ember győzelemérzetét enigmatiku- san. Praktikusan meghagyjuk neki. Nem zuhant a szakadékba, hanem fölért a csúcsra. De a csúcsra csak ezen az egyetlen úton lehet fölérni. A szűk kapun át, a kiválasztottaknak.

128