Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Spiró György: Levél Radnóti Sándorhoz
SPIRÓ GYÖRGY Levél Radnóti Sándorhoz Kedves Sándor, köszönöm a Krasznahorkai-tanulmányt, azonnal el is olvastam, ahogy megjöttem Isztambulból. Szép, alapos írás, és nagyon jó, hogy megjelent.* Addig is azonban hadd kérdezzelek — téged is, magamat is — néhány olyan dologról, ami talán nemcsak Krasznahorkaira vonatkozik. Ügy látom, szerinted a Sátántangó maga a valóságábrázolás (noha ezt így nem mondod ki), szemben egyéb művekkel, amelyek nem azok. Ügy érzed, hogy ez a magyar regény, és nincs benne külső szem, és a regény teljes világa determinált. Én a mindenható íróságban való hitedet melegen támogatom, magam hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy ez idejétmúltnak tűnő attitűdöt választom a magam számára, és ha más író is így dönt, annak én nagyon örülök: így dönteni bátorságot jelent, ami nélkül műalkotás nem jöhet létre. Nálad azonban ez összekapcsolódik azzal az állítással, hogy Krasznahorkai isten nem-létére fogad; ezzel összefüggésben kétszer, de mindkétszer másképp értelmezed az orvos visszatérését a regény végén, ami valóban fontos, értelmezendő konstrukciós megoldás. Kétségesnek tartom tanulmányaid alapjait, mindenekelőtt azt, hogy szerinted a szerző valami tökéletesen lényegeset ragadott meg a mai magyar valóságból, ami aztán szinte önmagától regénnyé állt össze. Én a magam gyakorlatából tudom, hogy az író mindig csal, a kérdés csak az, mennyire, milyen ügyesen és milyen céllal. Az még nem igazán nagy írói lelemény, ha egy regényben végig zuhog az eső, ezt mi általában használjuk, merthát a hangulat, az fontos, de különleges művészi erőt tulajdonítani az ilyesminek fölösleges. Én egyelőre azt értékelem nagyra Krasznahorkai úr művészetében, hogy pompásan, találékonyan és játékosan tud csalni. Ez azonban még nem a művészet. Hogy mi a művészet, kérdezheted itt joggal. Na igen. Hát nem tudom, de valami olyasmi, ami megrendítő és ami új dolgokat közöl velem az emberről mint olyanról. A Sátán- tangó nem közöl ilyesmit. De nem is ez a célja. Hogy mi a célja, az nem határozható meg egykönnyen, de el tudom képzelni, hogyan morfondírozott a szerzője, talán valahogy így: van egy világérzékelésem innen, Magyarországról, hogy ugyanis minden rohad, süllyed; van némi kocsma- és vidékismeretem szerencsétlen egzisztenciákról, marginális figurákról; nézzük meg, mi történik, ha felteszem, hogy a marginális az egész országra igaz; próbáljuk meg azt, amire eddig is törekedtek itt több-kevesebb sikerrel a bölcsek: megírni egy olyan művet, amely ötvözi a Nyugatot és Keletet, Kafkát és Gogolt, hátha ebből az ötvözetből kikerekedik a Pokol. De arra azért vigyázzunk, hogy ne süllyedjünk bele fejünk búbjáig a tragikumba, játékosan vonjuk kétségbe — avagy becsületesen valljuk be — egész kísérletünket, s tegyünk mindent idézőjelbe azáltal, hogy az egész szöveget az egyik szereplő, az orvos írja (vagy képzeli) az üres telepen. Legalábbis a kész mű ismerétében így vélem rekonstruálni Krasznahorkai szándékát. Hogy mi az a valóság, amelynek ábrázolásával régóta foglalatoskodnak a szerzők, azt soha meg nem mondták és soha meg nem mondható, erre még esztéták sem képesek, noha meg szokták próbálni; hogy az író hogyan gondolkodik, az többnyire mégis megismerhető. Szerintem tehát a regény alapja a játék, nagy játék egyébként, amely remek további játékokra ad alkalmat, s ezekkel Krasznahorkai szépen él is. Mivel azonban a struktúra végül is a játék beismerésével végződik, veszít a súlyából * Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak. Életünk 1985/8. 1149
