Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Gömöri György: Határ Győző köszöntése
GÖMÖRI GYÖRGY Határ Győző köszöntése (AZ ÍRÖ HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL) Igazából Határ Győző költészetét szerettem volna méltatni. Amikor azonban újra belemerültem a Hajszálhídba, s átforgattam az immár hetvenéves szerző aranyosfekete borítású egyéb munkáit, rájöttem: aki Határ költészetét önmagában próbálja leírni és értékelni, úgy jár, mint az egyszeri ember, aki kézzel akarta kifogni a tó tükrében rezgő csillagfényt. Ott kezdeném, ahol a probléma gyökere van: mi a költészet, mit tart Határ György költészetnek? Az „ihlet roppant kényszere”, amelyet az „Elem” szóval jelöl a Hajszálhíd egyik jegyzetében (278 1.), olykor átszakítja a szellem természetes belső gátrendszerét, s az áradat ilyenkor mindenféle hordalékot- uszadékot sodor napvilágra — ez lenne a vers. Ám ihia elfogadjuk az ihlet ilyen definícióját, a Határ által meghatározott versnek aligha lehetnek szigorú formai ismérvei, s annyi biztos, hogy az nem egyezik a verstanok tételeivel. Nagy versgyűjteményét egyébként Határ (fejedelmi önkénnyel) két részre osztja. Vannak először is a prózaversek vagy versprózák — Határ szerint ezek lennének az igazi versek, majd a második kötetnek a „költeményes könyv” címet adja, tehát a többnyire hagyományos formájú, kötött vagy kötetlen ritmusú és rímes verseket ő „költeménynek” véli. Ami mindkettőben közös, az a költészet. Még akkor is, ha másak megkérdőjeleznék a Határ-féle felosztást, nem egy „versnek” minősített szöveget inkább a költői ihletésű kispróza remekei közé sorolva. Ha viszont elfogadjuk Határ fölöttébb bőkezű, már-már parttalan „költészet”- meghatározását, érthetőbbé válik az a műfaji kalandozás, amely olyannyira jellemzője a wimbledoni várúr művészetének. Nem most és nem először mondom ki, hogy én Határ Győzőt elsősorban drámaírónak tartom, aki világszínpadban gondolkozik és diakronikusan (ennélfogva dialektikusán) lát, s hogy ez az elfojthatatlan drámaírói tehetség minduntalan át- meg átkéredzkedik más műfajokba. A már említett Hajszálhíd, például nemcsak a Határ regényeiből ismert versbetétekkel van tele, hanem dramolettekkel, hangjáték-forgácsokkal és költői minidrámákkal is. Egyrészről tehát bizton mondhatjuk — Határ nem „tiszta” költő, nem más-iköltőknek-kölitöge- tő költő, nem egyetlen mítosz köré építkező poéta; moha másfelől: nem közéleti költő, nem nemzeti súlyzókat emelgető költő, s nem is olyan, aki a társadalom pulzusán tartja aggódó kezét, ahonnan csak olyankor veszi el, amikor sürgős írhatnókja van. Hanem alkalmi és alanyi költő. Alkalmi, mert szinte bármilyen téma jó neki, ha van hozzá Elem-sodrása, vagyis ihlete, és alanyi, mivel ezer álcát és maszkot öltve is önmaga marad egyetlen tárgya műveinek. Ahogy drámái mind egy „nagyon- nagy egyszemélyes színpadon” játszódnak, úgy versei és költeményei is mind „egy- forrásúak” (ha nem is egyivásúak), sokrétűségükben is szerzőjük ihletformájára, illetve játékos nagy kedvére vallanak. Továbbá: drámai, A libegő tői a monumentális Goldhelóghiig át vannak szőve költészettel, amin nem csupán a versbetétek gyakori alkalmazását értem, hanem azt a minőséget, amely a „legéletszagúbb” Határ-színdarabot is magasan a naturalista színház fölé emeli. Határ életművében a líra és a dáma, költészet és színház egybefolyik, s néha még — társművészetként —, a zenével is érintkezik, lévén a versek egyrésze feltűnően zenei ihletésű, s a drámák némely jelenete opera-jellegű. 1146
