Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Páskándi Géza: Kései könyv-ekhó régi siralommal (esszé)
Szeretet — gyűlölet, áldás és átok — végül a dialektikus — együttléte, sziámi iker- sége (hiszen antonimák, antinómiák ezek) jellemzi Karácsony Sándort is. Patópálosnak, sültgalambvárónak, csömörösnek s ki tudja, még minek nevezi a „magyar karaktert”. Persze a nemzetkarakterológia eleve problematikus voltát éppen eme reformációs időktől ihletődő prófétáié hang, emelkedettség oldja. Üjfent: ne feledjük a pedagógusi túlzást mint nevelési modust. Szerintem a nem- zetkarakterologia modernebb szemlélete csíráiban az ősi katonai, honpolgári (poliszi) nevelés követelményeiből ered: ilyen „spártai” vagy „római” jellemű közösséget szeretnének maguk előtt látni. A megvalósultság hiánya szempontjából általában kétféle definíciót különböztetünk meg. Az egyik a vágymeghatározás: az ideáldefiníció. Ebben a megfogalmazó inkább vágyát árulja el, azt, hogy mit tartana eszményinek, példásnak, nem pedig a meglevés állapotát, jóllehet mégis a megvalósultságot jelenti ki. „A magyar büszke, serény nép” — ebben eltekintünk a számos kivételtől. Petőfi azt mondja: „Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai. ..” Lévén nagy költő, a verset mesterien szónoki s egyben poétái captatio benevolentiaeve1 kezdi, amely azt jelenti: megnyeri hallgatóságát azzal, hogy dicséri. A nemes hízelgés egyik fajtája ez, aminek szellemében a romantikus fogantatásé történelmi és hazafias drámák is íródnak. Ezek létjogosultsága sohasem csupán — felszínes szóval — „kordivat”, hanem mindig új s új nemzedékek reális, — egyéb törekvésekkel összefonódott — igénye, amikor már a kakofemikus (rútító, deheroizáló, lerántó) szellem elvégezte a maga — korántsem mindig nemes indulatú — rombolásait. E helyzet azt idézi: még egy személy is belefárad abba, hogy mindig szidják: Az egyetlen irányú egyetlen eszköz mind ostoba és embertelen. A változatosság hiánya, mint a valami uralmának másképp-fenntartani-nem-tudása. Az említett captatio az egybegyűlt tömegnek ama reprezentációs érzékenységére épít, hogy most ők képviselik az egész országot, nemzetet, valamiként ők a kiválasztott legjobbak, ezért még akkor is méltón akarnak viselkedni, ha különben nem ez lett volna a céljuk. Ha a csúnya nővel elhitetem, hogy szép — úgy is fog viselkedni, sőt horribile dictu, meg is szépül kicsit: az új érzés frissé teszi, igyekszik gondosabban járni, mozogni, csinos ruhába öltözni stb. Valahogy így vagyunk eme szónoki captatióval is. Szóbeli modellt állítunk eléjük. Petőfi az idézett versben a „bajnok nemzetem”-ről pompásan tér át egy viszonylag semleges sorral a másik meghatározásra. A magyar „holt dicsőség halvány kísérteié”. A kísértet végül is lehet szép, bár félünk tőle. Ám innen kezdődik az ostorozás. „Hogy hallgatunk! a második szomszédig / alighogy küldjük életünk neszét...” „gyász s gyalázat...” „Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!” Utóbbi a kakofemikus szellem magas céje a versben. Előtte a himnizáló, eufemikus szellem munkált; a megszépítő. Egymás kezébe adták a stafétabotot. A költő igazi virtuóz — és pszichológus — módjára megint visszakanyarodik a kezdethez, de már a rútítással megterhelve. Igazi zenemű-ikompozíció. .. hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!” Tehát: mégis, még így is megérdemli. Eufémikusság—kakofemikusság szónoki s drámai hullámzása tartja izgalomban az olvasót s különösképp a hallgatóságot. „A nem olyan szép és nem olyan csúnya, mint mondják” esete mindig fennforog tehát. Nem arról van szó, hogy a vágymeghatározás mindig tudatos. Sokszor nagyon is ösztönös. De attól még ideáldefiníció marad. A vágy meghatározások antinomikus ellentponitja, végletsarka: az elijesztő, a horrordefiníció. „A magyar szolgalelkű, tunya nép”. Ady: „Veréshez szokott fajta” ... (ti. a magyar). Nála a kétely mélyebb. Történelmi depresszió. Érthető, ő most nincs, akit feltüzeljen. Más az idő. Régi lázadások, fo- radalmak vert másnapossága, történelmi Katzenjammer. Csömör. Az egyéni sors is belejátszik. De a szeretet nála is éppoly mélyről buzog, a szánalommal együtt. Ady a fenség magasában érzi énjét — hozzá tehát a szánalom és megvetés hangjai illenek. Ha ő királyok, fejedelmek, vezérek unokája, szellemi reinkarnációja — úgy minden bizonnyal nevetni nem tud, nevettetni pláne. 1126
