Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Takács Imre: Egymásra emelt kövek

Egymásra emelt kövek, egymásba fogódzkodók!

Vígh Tamás fehér Életfája

kőből, alumínium-gyűrűk közepén áll

a tiszafás, vagyis örökzöld völgység csendjén.

Pámázatlan kristály-csigolyák, egymást érdességükkel is megszorítók, kő-ujjbögyökkel csimpaszkodók

egymásba, és Rózsa néni hangján 'ballada-dallamokat idéz a belső hallásra kapcsolt hi-fi-tomya megterhelt emlékezetemnek, ember sehol,

csak a garantált idő, idő-röppenés, idő-tömörülés.

Elavulásra ítélt filmszalagokat metélek szét az őrzött sziklatetőn — talán Tóthék papírvágójával, a kisebbikkel.

A kockák szétrepülnek a rengetegbe — vagy hullanak le

őrhelyemet körbekerítő tűzvészbe,

mely tán csak a szemétégetője távoli döntnököknek.

A pénzelt kutatóintézetek felől a csönd szele fúj.

Szót váltani nem tudok senkivel se, a körben álló sziklatetők — tűzvésszel szintén körülvéve — már üresek, vagy csak nagyon távol művel most valaki mást,

Sault, Pault, Júdást vagy Pétert alakítva fegyverrel, levelekkel, kifordított pénzeszacskóval, a gondolat kőszálba képzelt ábrándjával.

Csakhogy már a jónak a nevét nem tudom.

Csakhogy még a jónak a nevét nem ismerem.

A beláthatatlan távolságok ciklonjai, anti-ciklonjai

legyűrték gyökerére vagy fölszippantották gyökerestől ifjúságom csemetekertjeinek a csemetéit.

Emelkedett az értéke

mindannak, amit fölemeltem.

Most mind, amit elejtek, veszít az értékéből.

A geostacionális műholdakról törlik az én következtetéseimet,

küldik a másik leckét.

Nyesem a filmkockákat — vagy ejtem az emlékképeket a fejemből. Bár lélek-absztrakció a történelem, a képek visszajönnek, összegező szélesvásznúak, vagy közelfelvételen látom apám leszekercézett arcát konyhai félhomályiban.

— Elhamvadnak az értékek? — kérdezem a tűzzel bekerítettség helyzetéből.

Jelentésemmé válik, amit velem dobattok be a tűzbe. Kiterjedésemmé lesz Ábel füstje.

A nép között élek a néptől így elűzve!

Memorizálható a kereszthordozás is, nemcsak a Hegyi Beszéd!