Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
dolog mély lélektani szerkezete határozná meg. A szadista vágy, hogy a költőt nyomorban, majd vérben — önvérében! — lássák, s a mazochista engedelmesség, mint ama vágy kielégítése: a költő olyanformán szállna alá a versben poklokra, azaz a halálba, mint ahogyan fölszállnak égi vérpadjukra a ragadozói, sasi hívásra némely vízimadarak. A mazochizmus túlhajtottsága leplezné le a helyzet nevetséges természetét. A fennkölt cserét, amely a hullán át válna lehetségessé. * Összetalálkozásaim elsőrendű költőkkel közvetlenül azután, hogy lekicsinylő vagy levágó bírálatot olvastak magukról. N. lefojtott dühe, a némasága és szupertriviálisan káromkodó szemei. M. pillanatonként ellenkezőjére változó, jézusi alázat és cézári gőg között ingadozó arckifejezése. O. nagymacskaharagja, járkálásai fel-alá, látszatra nyugodtan, csak a kezével, amely folyton nyi- tódott és zárult, sejtetve meg, mit üt le és mit pofoz — vagy marcangol — halálra éppen. ö. gubbasztása, majd hirtelen kiegyenesedése, á nyársegyenesség. P. csöndes és kínos emésztődése. R. belemerevedése egyfajta támadóállásba, olyanfélébe, amit a futballcsatárok vesznek fel, amikor látják, hogy osztogat nyakra-főre sárga cédulát a hülye bíró. A legemlékezetesebb S. reagálása volt egy bírálatra, amely őt Brecht utánzójaként interpretálta, az akadémikus kritika főpapos fölényével vélve bizonyítani, hogy mennyire járhatatlan az az út. „Az a pimasz fölényesség”, „az a beképzeltség”, „az a tenyérbemászó előkelőség” — hajtogatta S. Már-már ott tartottam, hogy azt mondom neki, ne törődjön vele, majd én megírom, mi hogyan áll abban a dologban, amikor rájöttem, nemcsak a bírálójára haragszik S., hanem saját magára is. Gyűlöli magát, hogy nem alakította ki a maga számára azokat a teoretizáló eszközöket, amelyekkel önnön mocskába fojthatta volna bele akadémikus kritikusát. * Döntsön köztünk a kard — mondták régebben a végzetesen szembenállók közül a magukat fölényben érzők. Az irodalmi szembekerülésekben, ahol az egyik fél oly gyakran „rangos senki” —, ennek a megfelelője: döntsön köztünk az idő. A kár csak az, hogy az erősebbik fél — az igazán szellem — nem mindig éri meg azt a döntést. * Akik el akarják venni a költőktől a halhatatlanság tudatát, nem is számítanak rosszul. Ha sikerülne nekik, magát a költészetet vennék el a költőktől. Azt a valamit, ami távlatot ad minden leírt soruknak, megadja nekik a jelenből a jövőbe törés titkos energiáját. Ettől megfosztva, szellemileg kiherélt lenne mindenki, éppen olyan laposan, középszerűen okos, mint ők. * Pénzt adnak a versekért. Kell, hogy azt adjanak érte, már csak azért is, mert a költészet ellenségei számára a pénzes társadalomban a pénz az egyedül megfogható. Jó hír, erkölcsi siker: erre a versgyalázók köpnének, vagy ahogyan 1119
