Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
dett eltűnni Isten mögül az egyházak világi hatalma, úgy lett méginkább költői találmány az isten. Az egyik leginkább sokat mondó és legállandóbb folklórhős, folklóralak. * Isten, a nagy felelős, aki semmiért se, s így aztán mindenért felel. A káromkodás dialektikája. * Az epigonság, a tanulóidőn túli, a megrögzött makacs, engem egy idő óta az állatok mimikrijére emlékeztet. Amit mint tökéletes hasonulást ott az élet- benmaradás ösztöne végezte el — a nagy szelekciós nyomás alatt —, azt itt az érvényesülés ösztöne, a hír, a karrier, a hatalom vágya hajtatta végre. Azoknak, akiknek nem az érdemi dicsőség számít, hanem a megdicsőülés akárhogy, akármivel, roppant kifinomult érzékük van az iránt, hogy mi az, ami éppen „megy”. A szelekciós nyomásnak a maguk eredetiségét szembehelyező, s így a harcból győztesen kikerülő nevesek megrabolni való bálványok lesznek így, a hozzájuk való hasonulás védelmet nyújt a szelektáló dühök ellen. — Olyan eszközök utánzása, amelyek már „megszenteltettek”, az epigon oldalára állíthatja a „bálványt” is, és azokat is, kik a „bálvány” szolgálatába szegődtek, néha egy egész hadát. S ha mindehhez még viselkedni tudás is társul, ha az epigon leutánozza a „bálvány” imagóját, ha fanatikusan ragaszkodik ahhoz, hogy abból a szerepből ki ne essen! Felhipnotizálhatja ilyenkor magát oda, ahol nincs. Olyanná teszi magát, mint akitől félni kell, s akitől talán már félnek is. * Valahol részletesebben is kifejtettem „epigon elméletemet”. Nem differenciáltam eléggé, mondta egy értő. Nem vettem figyelembe a legkülönbözőbb védőálcázásokat, mimikriket. Nem-e? Számoltam én mindegyikkel, s főként a következőkkel: Hasonulás a paraziták által elfogyasztott állatokhoz. Hasonulás a megsebesített, de rossz ízük miatt otthagyott állatokhoz. Hasonulás a majomarchoz. Hasonulás idegen anyagok felhasználásával. Álcázás, hasonulás csoportosulással. Hasonulás ürülék-utánzással. („Epigonelméletem”, ismétlem, nem vonatkozik a kezdőkre, a tanuló éveikben járókra. Induláskor kölcsönzésre szorul a legeredetibb is.) * Amikor irodalomról írtam, mindig tudtam, mit kellene írnom ahhoz, hogy az rám nézve, a saját irodalmi érvényesülésemet tekintve, kedvező legyen. De aztán elfelejtettem azt a tudást, írtam már, attól függetlenül, rontva a magam sorsát. Jogom lett így arra, hogy elítéljek minden olyan mozdulatot, amellyel az író, néha a nagyon tehetséges is, úgy adja meg a császárnak, ami a császáré, hogy közben teljesen elhanyagolja istent. Császáron persze — most már — többnyire nem Augustusi értve, hanem elvégre szövetkezésekről van szó — egy másik írót. Vagy magát az „írótársadalmat”, az annak vélt „szentek egyezségét”. 1113
