Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Marosi Ernő: Johannes Aquila és a 14. századi falfestészet (tanulmány)

azonos szöveggel, harmadszor is határozottan festőnek nevezi magát a mester. Megtalálható itt is jelvénye, a három kisebb pajzsot tartalmazó festőcímer. Ez Veleméren az önarckép közelében, Mártonhelyen a térdelő figura lábánál volt, míg Fürstenfelden a szignatúrától távol, a szentély délkeleti sarkában megfestett Szent Veronika-kép közelében kapott helyet. Kérdés, tekinthetők-e a mester mindig felírattál is ellátott térdelő ábrázolásai valódi önarcképeknek abban az értelemben, ahogyan Bogyay Tamás bennük látta az európai művészönarckép első példáit? Valójában mind elhelyezésük (Veleméren a szentségház közelében, Mártonhelyen a szen.télyzáradék ablaka mellett), mind feliratuk (könyörgésre való felszólítás), mind pedig figuratípusuk inkább a votívábrázolások (pl. donátorok) megszokott formájához áll közel. Ugyanakkor a veleméri és a mártonhelyi arc hitelesen megőrzött vonásai — mindkettő igen rossz állapotban van, az első pusztulás, a második durva átfestés következtében — mégis az egyénítés határozott szándékéra engednek következtetni.

Legfontosabb és egyben — nem utolsó sorban a falképek különböző állapota miatt — legnehezebb kérdés annak eldöntése, mi tekinthető Johannes Aquila sajátkezű művének, s hogyan részesedtek a munkában segédei, illetve műhelyének tagjai. A választ megnehezíti, hogy különösen Bántornya és Mártonhely festményei erősen átfestett állapotban maradtak ránk. Velemér falképeit is sok helyen — főként a korábban szándékosan elpusztított arcokon — kiegészítették az idők folyamán, de itt a legutolsó restaurálás tisztázta, mi eredeti, és mi a kiegészítés. Egyedül a fürstenfeldi falképek vannak érintetlen, de helyenként igen megviselt állapotban. A stílusok szétválasztásának kérdésében erősen eltérnek a falképekre vonatkozó vélemények. Valószínű, hogy az 1378-as, meglehetősen egységes stílusjellegű veleméri freskók és az 1383-as bántornyai szentélyciklusból a szentély északi falán sorakozó apostolok stilá- ris egyezése lehet a kiindulópont. Ezek közös vonásai: a kerekded arcok, élesen metszett ruharedők, a kubisztikus bútorok és építészeti részletek jellemezhetik Johannes Aquila személyes stílusát.1'1

Ha viszont ezt a stílust fogadjuk el Aquila személyes részvételének, már az 1389- es bántornyai hajóbeli cikluson dolgozó számos festő között aligha fedezhetjük fel keze nyomát, s bizonyára hiányzik keze munkája a mártonhelyi szentélyből is, amelynek stílusa részben sokkal lágyabb, alakjai hol nehézkesebbek, hol karcsúbbak, mint a velemériek. Ha viszont Aquila Mártonhelyen nem festett, az a paradoxon áll elő, hogy még úgynevezett „önarcképe” sem sajátkezű műve! Egyáltalán, hogyan egyeztethető össze mindez a Mártonhelyen és a stílusától ugyancsak távolabb álló Fürstenfelden is feltűnő szignatúráival ? A bántornyai és mártonhelyi falfestmények stiláris sokfélesége bennünket már-már arra a feltételezésre vezetett, hogy Johannes Aquila egy idő után (ez 1383, a bántornyai szentély dátuma lehet) talán miaga nem is festett, úgyszólván nem mászott fel többé a templomok állványaira, hanem többé-kevésbé alkalmi segédekből álló műhelyt foglalkoztató vállalkozóvá vált. A velem! tanácskozáson élénk és sokoldalú vita alakult ki e feltevés körül; az eredményt abban lehet összefoglalni, hogy Aquila valóban festő-vállalkozónak tekinthető, aki valószínűleg Rad- kersburgból, lakó- és egyben talán szülőhelyéről kiindulva tett eleget műhelyével együtt a környék falfestészeti igényeinek, legalább két évizeden át. Ez időszak második felében a — részben modernebb stílust képviselő — segédek nála nagyobb szerephez jutottak, s gyakorlatilag meghatározták a falképek jellegét. Ilyen vándorfestők, vándorműhelyek tevékenységével sokfelé számolhatunk, ahol egy-egy szűkebb tájegységen belül nagyobb számú egyidejű falkép maradt ránk, s az Aquila-jelenségnek talán éppen az kölcsönzi a legnagyobb jelentőséget, hogy benne egy ilyen festőműhely működése fedezhető fel. Gyakori szignatúrái ezért inkább a falfestőműhelyre utaló jelzésnek foghatók fel.

A festőműhelynek lazább, inkább alkalmilag együttműködő, majd eltávozó festők együtteseként való felfogásával szemben az osztrák kutatók, különösen Elga Lánc referátuma több állandóságot tételeztek fel, s erről győztek meg a helyszíni vizsgálatok is. így igazolható, hogy a bántornyai diadalív-fal egyik festője, akit igen kar1054