Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - Szajbély Mihály: Külföldi magyar könyvek - Gion Nándor: Sortűz egy fekete bivalyért

Gergiánnak, az elbeszélés nyarán megölt embernek a történeté Gion korábbi, A kárókatonák nem jöttek vissza (1977) című ifjúsági regényéiből ismerős. Azonosak a gyerekszereplők is; a mostani és a néhány évivel előbb született regény laza kapcsolata nyilvánvaló. De nyilvánvaló a Sortűz egy fekete bivalyért kapcsolódása Gion egyértelműen felnőtteknek szóló könyveihez is. Nemcsak azárt, mert a történet ismét Szenttamáson játszódik, és visszaköszönnek a Virágos katonából és a Rózsamézből ismerős helyszínek, a Kálvária-domb, a Krebs-féle vízimalom, a Sohank- féle téglagyár és a devecseri dombok. Fontosabb az, hogy Gion írói Világa lényegében mindegyikben azonos, ugyanazokat a motívumokat fogalmazza újra, ugyanazokat a hőstípusokat mozgatja más és más alakban. A Sortűz egy fekete bivalyért gyermekhősei hisznek a csodákban. Szorgalmasan látogatják a temetőben az alig néhány hónapot élt, furcsa nevű Hofanesz-kislányok sírját, mert észreveszik, „... hogyha őszintén sajnálkozunk a szegény Hofanesz-családon, jobbra fordulnak a dolgaink: az ideges emberek megnyugszanak körülöttiünk, az iskolában megússzuk a legnehezebb órákat, otthon kevesebbet ókvetetlenkednek velünk, teljesül egy-két kívánságunk, meg ilyesmi.” Csodavárásukat magyarázhatná gyermek voltuk, de Gion felnőtt szereplői között is mindig vannak gyermekségüket féltve őrző, csodaváró álmodozók. Bojtos Gallai István, a Virágos katona és a Rózsaméz főhőse az egyik kálváriáképen látható, Krisztust korbácsoló katona boldogságénak titkát kutatja, s végül részesül a csodában: a katona szemébe nézve távoli tájakat járhat be. Más szempontból Rojtos Gallai szellemi rokona a Sortűz egy fekete bivalyért Fekete Péternek, az öreg bivalyosnak is: egyikük a csodálatos hatásúnak gondolt rózsa- mézet, másikuk Sohank Frigyes gyógyító erejűnek hitt pálinkáját keresi konok kitartással. Valójában persze egyszerű és földhözragadt emberek ők, egyikük-mási- kuk talán még Móricz regényeiben is szerephez juthatna, csupán vágyaik és hitük határtalan. Gion írásművészetének legfőbb varázsa minden bizonnyal éppen abban rejlik, hogy képes sajátosan egymásra vetíteni a légiest és a földönjárót álmodozó hősei alákjában. Környezetük borzongással vegyes csodálkozása közepette persze; Rojtos Gallairól még idős 'korában is mesélik, hogy ifjúkorában éjszakánként cite- rázott a Kálvária-dombon a keresztre feszített Megváltónak, legutóbbi ifjúsági regényének hőseit pedíig Fodó tanár úr igyekszik kétségbeesetten rábeszélni arra, hogy álmodozás helyett inkább faragjanak facipőt, s gyűjtsenek tűzrevalót a télre. Illúzió, s főként szimbólumromboló azonban, hogy Gion sokszor az álom és való közötti sajátos lebegést megtörve juttatja célhoz egyik-másik szereplőjét. Rojtos Gallai a Kudlik-féle vegyeskereskedés pincéjének eldugott sarkában megtalálja a rózsamézes csuprot, Ácsi Lajosék pedig elásnak egy hordó pálinkát az istálló padlója alá, hogy ne keressen hiába szegény Fekete Péter. S az öreg bivalyos persze meg is gyógyul a pálinkától, amely így az elérhetetlenség szimbólumából egyszerű placébóvá degradálódik.

Gion mindezzel végső soron a tehetségéhez méltatlan könnyebb és igénytelenebb utat választja; azt, amely a happy and-re vágyó olvasók széles táborához vezet, ízlése és ép írói érzékié persze megakadályozzák abban, hogy eljusson egészen a boldog befejezésig. A Sortűz egy fekete bivalyért végén ehelyett szelíd-szomorú elégiában oldja fel a feszültséget. A sakkpartiban Ácsi Lajos szerepét Berecz plébános veszi át, a kibic székébe Dukay János ül, a gyerekek pedig tűzbe dobott puskagolyókkal sortüzet lőnek a halottak tiszteletére. így van ez jól, és nem is lehet másként — súgja a szomorkás befejezés. S ez persze igaz is, csupán a megjárt mélységeikhez viszonyítva tűnik a zárlat meglehetősen sekélyesnek.

1119