Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Zelei Miklós: Három (?) történet (elbeszélés)
— De. Köszönöm, egy tea jó lenne — válaszoltam, s eldöntöttem, hogy most, váltás. Gyorsan belevágtam. — Arról szó sincs — mondtam —, hogy bármikor is túlzottan magabiztos lennék, de bárkivel hozzon össze is a sors vagy a szakma, szerényen ugyan, de határozottan viselkedem. Bizonyára feltűnt önnek, hogy már vagy húsz perce szerencsétlenkedem itt — H. abbahagyta a mosolygást, figyelmesen nézett. — Ennek az az oka, hogy adósnak érzem magam. És ilyen adóssággal még soha nem találtam szemben magamat ... Itt megálltam, vártam. Csak hallgatná akartam-e egy kicsit, mert égették a nyelvem a szarvak, vagy nem tudtam folytatni? Nem tudom. Először beszéltem a sértett fél képviselőjével erről. Mintha forró ping-pong labdákat egyensúlyoztam volna a nyelvemen... H. bólintott, finom kéziét a szlék karfájára tette és rám emelte a tekintetét. — Ä kollektiv bűntudat — mondta. Hátradőlt, várt egy kicsit, majd mégegyszer elismételte a három szót. Én akkor ettől is megkönnyebbültem, noha semmi okom nem volt erre, hiszen a kollektív bűn, a kollektív felelősség mellé odakerült harmadiknak a kollektív bűntudat, de megindult lassan a beszélgetés, el tudtam kezdeni az interjút, és ez fölszabadított akkor. . A Tényleg föl kellett volna mentenie engem. Azóta még nem beszéltem erről senkivel. Biztosan inkább még örültem is annak, hogy nem kínoznak ezek a gondolatok, de most, hogy megint ezeken rágódom — holott már bég egészen máson kellene, már legkevesebb kétezer-háramszor annyit kellene gondolnunk, mint amennyit gondolunk — föltétlenül beszélni fogok vele erről. Magánhasználatra úgy mondanám, hogy lefékezett társadalmunk strukturális restségéről. A szerkezeti lustaságról, amely kedvező körülményeket teremt ahhoz, hogy mindenki megállhasson a számára legkellemesebb kilométerkőnél. Nincs továbbhaladásra ösztönző környezet... A maga kilométerköve mellett állva mindenki büszkén mondhatja, hogy megérkezett. Csak épp együtt nem jutottunk sehova. — Mi köze ehhez a két Braun-gyereknek? — fogja majd kérdezni Erika. A sérelemre adható vagy adandó válaszok foglalkoztatnák, ök kiszabadultak az intolerancia préséből, belőlük .pedig a felgyülemlett sérelmek szabadultak kd. És amikor engem ütöttek és köpdöstek, nem ők tették ezt, hanem azok, akik velük követték el ugyanezt... Dehát Erikának is, nekem is, túl biblikus ez így. Meg egyébként is, milyen méretek közt érvényes egy ilyen gondolat? Melyek azok a legnagyobb méretek, amelyek között még érvényes? — A gondolat relativitás elmélete? — íjapná föl okos fejét Erika. Valami ilyen. Ha egy sérelem utat talál az ideológiáihoz... Milyen méretű sérelem ? Hiszen — ha már van — a gondolat relativitásának elmélete fordítva is érvényes... Akkor valahogy úgy kell folytatnom, hogy minden sérelem orvoslása legyen benne az ideológiában, legyen benne a sérelmek glátja, a megelőzés, de ba a Válasz az ideológiából... — ... az égből — vágna közbe Erika. Most az egyszer ne mahháskodj, kérem majd tőle, nálunk bevonták a tévedés jogát... Ha eltévesztem a fogalmazást, azonnal rám kenik, hogy sanda bérgyilkos vagyok. Ha az ideológiai válasz nem tökéletes pontossággal oda irányul, ahon769
