Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Zelei Miklós: Három (?) történet (elbeszélés)
— Még minidig ennyien vagytok? — kérdezte a szereld és végre elengedte a haját. — .TU nem mentek el Palesztinába, he? — De — mönldta Nándor, de csak azok hallhatták az alig kimondott szót, akik a szájjá mozgását is látták. — Remélem hamar — válaszolt a szerelő és újjira belekapaszkodott a hajába. Kánya, a boltos éppen akkor fordult ki a raktár ajtaján. Egy pillanatig értetlenül nézte a jelenetet. Látszott rajta, hogy ordítani akar, és mégis egészen halkan, de nagyon élesen szólalt meg. — Hagyja azt a gyereket! — mondta. — Csak ... — Nem érdekel! — mondta Kánya. — Ezt a rádiót is elrontották... Micsináltatok evvel? He? — Nem szól — mondta Nándor. A pirosság még nem tűnt el az arcáról, de már teljesen normális hangon beszélt. — Nem szól, nem szól... Mér nem szól? Micsináltatok vele? — Semmit. Mer ha azér nem szól, hogy rosszul tettétek bele az ellemet, akkor nem tudjuk ám megcsinálni. Vagy igen, de akkor sokba lessz — nézett a szerelő. — Ez nem ketetőgép. Ebbe tranzisztor van, nem liba tojás, hallod-e? — Én nem tudom — mondta Nándor és megrántotta a vállát. — Na majd megnézzük Csabán — mondta a szerélő. — Békésska Cabán, tudod? — néztem Erikára. — Így is lehetne mondani. — Nem értem — mondta lErafca. Ügy hívják szlovákul Békéscsabát. Békésska Cába. — Na és? — Nincs különösebb jelentősége, de ha a mostani eszemmel visszagondolok és felidézem a szerelőt, lehetett akár jaminai szlovák legény is. — Mi az a Jamina? — A szlovákok városrésze Csabán. — 'Na és ha az volt? — Hát, visszament a gelíkás autóval Csabára, aztán esetleg arról kezdett panaszkodni, hogy a magyarok baszogatják a szlovákokat. A Braun-gyerek meg hazament és elpanaszolta mit csinált vele a magyar szerelő. — Ez elég bonyolult. — Dehogy bonyolult... És jelentősége sincs. Semmin se változtatna, ha tényleg így lett volna. Aztán — folytattam — ez a Nagy Sanyi gyerek elkerült tőlünk. Valami rokona visszavitte Pestre. Én azt se tudtam, hogy onnan került a faluiba. Volt egy tanítónk, a Nustya. Nustya tanító bácsinak az volt a szokása, hogy szünet végén odaállt valamelyik osztály ajtajába, s ahogy mentünk befelé, a pálcájával ráhúzott arra, aki kilógott a sorból. Meg arra is, aki nem. Nálam rend van, mondogatta a két tanító néninek, akik a másik két osztályt tanították. — Na, állj csak meg, te! — bökött valakire a pálcájával. — Láttalak ám a szünetben — mondta. Pedig a szünetet sose töltötte az udvaron. És a delikvens lábaszárán már suhant is pálca. — Állj csak meg, te! — mondta Nagy Sanyinak. Néhányszor miár addig is működött a fcíáka, mire őrá került a sor, de minden különösebb szenvedély nélkül, csak úgy, rutinosan. M'ost azonban Nustya tanító bácsi elmosolyodott. 764
