Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Zelei Miklós: Három (?) történet (elbeszélés)

könnyebben érthettek el, mert nem tudtam, mire vagyok kíváncsi. Azt már másnap észrevettem, hogy a két Braun-gyerek másiként kap, nem úgy mint a másik kettő, mert akkor még másik kettő volt, s nem velem együtt másik három. A két Braun-gyereken kívül soha senkinek nem dbálták a haját. Nem volt szokás.

Voltak egy csomóan, akik sose verekedtek, akik nem vettek részt a nagy kiosztásokban sem, de nem is kaptak. A gúnyverseket harsogták mindenkin túltéve, ha már valaki rákezdte. Mondjuk ezt: Sablatúrha, Sablatúrha, fostos is lesz seggbe rúgva. Vagy: Havasi, gyöngét szarik a hasi. A Marofka-lányon néha még ezek is kipróbálták az öklüket. Róla gúnyvers se volt.

A két Braiun-gyerekről sem volt, de ezek őket mlégSe merték megütni, csak kiabálták, hogy pajszli, pájszli, pajszli.

— Mi az a pajszli ? — kérdeztem otthon.

— Pájsli az te — mondta apám és felszúrt egy villa mákostésztát.

— És a pájsli az micsoda?

— Szalontüdő — mondta anyám.

— Szalontüdő? Az mi?

— Az egy étel. Tüdőből f őzik.

— AJkkor mért ezzel csúfolják az ikreket?

— Biztosan sokszor esznek ilyet — mondta apám.

Bár nap múlva a vasboltban tudtam meg mi az.

Megérkezett a sötétkék gelkós autó Békéscsabáról, beállt a vasbolt elé és elszalajtottak otthonról, hogy nézzem meg, elhozták-e miár a táskarádiónkat. Jó sok nép összegyűlt mire odaértem, de még odafértem a pulthoz, ahol hiába tekintgettern, sehol nem fedeztem föl a meglehetősen ormótlan, lapos zsebelemmel működő, kék-fehér Camping rádiót.

— Na végre, most már két táskarádió van a faluban! — örvendezett Kánya, a boltos, amikor két héttel azelőtt bevittem.

— Kész a Kuinék fcampihgja? — kérdezte most a szeplős, vöröses szökés szerelőt, aki a Gelka autójával járta a megyét, és utána eltűnt a raktárba vezető szűk ajtó poros homályában.

— Nincsen — szólt utána a szerelő.

Észrevettem az egyik Braun-gyereket. Akkor már meg tudtam különböztetni őket, Nándor volt az. Biztos ez a faluban a másik táskarádió, gondoltam, amikor megláttam a kezében a miénkénél jóval kisebb, karcsú, fekete készüléket.

— Hót ez miféle? — ragadta ki kezéből a rádiót a vöröses-szökés szerelő, és mohó érdeklődéssel nézegette.

— Amerikai — felelte Nándor.

A szerelő arca kipirosodott, a rádiót letette a pultra, előrehajolt, megfogta Nándor haját a füle meg az arca közt, s ciháim kezdte.

— Szép nagy pajszilid van neked is — mondta. — Minden reggel föl kéne emelni néhányszor a pajeszodnál fogva, hogy megtanuld, mi a magyarok istene. Így ni! — és megmutatta hogyan.

A várakozók nem szóltak semmit. Néhányan érdeklődve szemlélték az esetet, a többség a nála lévő rossz vasalót, néprádiót kezdte el nézegetni, mintha akkor látta volna először.

Nándor nem szólt egy szót se, miközben a szerelő fölfelé rángatta, ő egyre jobban leszegte a fejét, s olyan görcsösen szorította a pult peremét, hogy belei ehéredett a keze.

763