Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Zelei Miklós: Három (?) történet (elbeszélés)

Miközben a házi feladattal bajlódtam eszembe jutott néhány gyerekkori emlék. Olyanok, amelyekről eddig azt hittem, hogy nem különösebben fontosak.

Nem régen költöztünk abba a faluba, a szomszéd megyében lévő városból, ahol én — inkább kiskorom és a városi elszigeteltség, mint a családi körülmények miatt — meglehetősen védetten, vagy így esetleg pontosabb: világtól idegenen nőttem azt a keveset. Az új iskolában hatalmas tekintélyem lett városi származásom miatt.

Az osztály érkezésem napján fölajánlotta a falkaveZér szerepét, amit nekem számtalan apró jelből kellett volna észrevennem. Abból például, hogy a szünetekben engem senki nem gáncsolt el, hogy odahozták az uzsonnájukat, kérdezve, szeretem-e a rántottás kenyeret, s hagyján, hogy én nem szerettem, de ahelyett, hogy azt mondtam volna, nem kő, vidd anyádba, azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, nem kérem.

Egészen más szabályok szerint működő közösség volt, mint amilyenben addig megfordultam. Természetes, hogy nem vettem észre az élem fölkínált helyet. Az iis biztos, hogyha észre veszem, akkor is csak rövid időre foglalhattam volna el, s valóiszínüleg még jöbban megjártam volna.

Pár hét mülíva a biztos utolsó hely volt az enyém ás. Először csak az osztályban, azután az egész iskolában. Eglósz iskolán három alsótagozatos osztályt kell érteni egy utcáira merőleges épületben, gyöpös-poros udvart, közepén kerek eskúttal, a Végében budisarral. A többi osztály a tanári szobával és Murányi igazgató bácsi irodájával egy másik épületben volt, amelyet központi iskolának neveztek.

A mi osztályunk volt középen, ajtaja szemben nyílt a kúttal, amely mellett egy nagyszünet közepén az első gyomrost kaptam. Ott gyomrost osztottak a gyerekek. A pofon, a pofozkodós verekedés ritka volt. A pofon egyéni vállalkozás. Ki kell liépni miatta a többiek közül, szembe keld állni az ellenféllel, a gyomros viszont láthatatlan és niérna. Ökölbe szorított kezünkkel a többiek szoros, biztonságos gyűrűjében állva úgy csípőmagasság táján csupán előre kell szúrni, a kéz észrevétlenül visszarántható, az ellenfél nyaklik, s kis szerencsével észre sem vette, kitől jött az ütés.

Ha valaki elég erős meg bátor, vagy csak hirtelen, akkor vaktában visz- szaadja valakinek, akitől legtöbbször vílasza is kapja, és ezzel máris elkezdődik a tömegverekedés.

Általában akikor is lesz verekedés, ha az első gyomrost nem adják vissza. A gyűrűben állóik a maguk sajátos logikája szerint miág igaZfjágosák is szeretnének lenni, vagyis visszaütni akarnak. Addig döf ködnek hát elő az öklök, amíg az áldozat bevadul, üt és visszaüthetnek végre.

A nagyszünettől fogva öten lettünk, akik kapnak. A két Braun-gyerek, a Marofka-lány, a csípőficamos Salblatúra Pali és én.

— Futás! — kiáltotta egyikük és akik körülöttem voltak, mind elrohantak, s beálltak az Udvar másik végében az adj 'király katonát játszók közé. Csak én maradtam a kiütnél, gy omromra szorított kézzel, össze görnyed ve.

Rózsinak hívták a Marofka-lányt, Marofka Rózsi. Szutykos volt és rémült. Nem tudom, melyik árulkodóbb afelől, hogy valaki közpréda, de mindkettőnek szaga van. Ingerli az adósokat. Azokat, akik nem szutykosak, jó ruhában járnak és naponta esznek reggelit, ebédet, vacsorát meg tízócnait és uzsonnát is.

761