Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
l'őlük így ravaszul kiszedte a honvéd legények neveit, akikor csak ment a bíróhoz, azzal egyenest a honvédek lakására és azokat rabul ejtette magának. De De mikor ez a vitéz valahol hőstettéivel hetvenkédik, vajmi szeretném neki a kérdést (fülébe súgni: „Hát egy téli éjszakán a sághegyi pincéikben hogyan jártál?” — mert tuídom, azt maga nem beszéli el sehol, hogy őt {a káplár uramat) megrészegítetten a sági legények megütlegelték derekasan, kardját elvették 'és a pincéből ebrúdon ,kivetették; — ügy, hogy új kardot kellett rögtön csináltatnia és panaszra sem mehetett azért, ami rajta száradt.” Míg ez az Illési káplár végezte pitiáner, piszkos munkáját az alsó régiókban, nem kevésbé piszkos, bár a halál és a váibörtönítéleték osztogatásában pazarlóíbb üzelmek folytak fölül, Aradon és Pesten a Neugetoäuide épület-kolosszusában, ahol ma a televízió épülete áll. Berzsenyi Lénárd ezredesre halál, majd tizennyolc évre változtatott fogság Olmützíben és Josephstadtban. Kemenesmagasiban a sírbolt felé mentemben jutott némi merengésre idő. Az újabb sádhallmoktál kissé távol emelkedik a Berzsenyi család mauzóleuma a terpeszkedő akácos szélién. A Dukai Takáts Juditénál nagyobb; az, mint egy kaliba, ez pedig valóságos csontkápolma. S aképpen romlik, mint a kápolnák manapság. Renoválhatnák nem is nagy áldozattal. Ki kellene vágni a hátulról előre támadó bozótot, hiszen nemcsak gazdátlannak csúfítják már a temetőkaputól láthatóan, de gyökereikkel feszegetik is. A tető könnyen javítható lenne, s a falak nem áznának be egészen a csontokig szivárogtatva az esőiét. Szóval, most miég olcsóbba kerülne, iám, szokás szerint csak afckolr veszik észre, ha nagyon éget a szégyen. Vigasztaljon egy csapat cinke, vagy a lila kikerics? Itt nemcsak egy úri família nyugszik a klasszikus stílusú épület alatt, hanem az 1948—49-es szabadságharcot, s következményeit végiggondoltál*) Berzsenyi Lénárd, aki miként már előadtam, históriás-sorsú személyiség volt. A magasi temetőbe csupán egy főhajásra jöttem, de eleget (készültem, hogy megjelenésem ne csak üres főhajtás, hanem, mint a nehéz kalász bókolása, érdemes lehessen. S még gazdagabban térhetek vissza, ha Budán élő rokonát, Berzsenyi Lászlót megtalálom. Lénárd ralboskodásából semmi napló nem maradt fönn. Azt hiszem, elszedték tőle az őrök, nem képzelem, hogy idejét nyomtalanul hagyni szándékozta volna. Korábbi föl jegyzéseiben odavetetten írta meg az eseményeket magának, akár Széchenyi István. A börtönben már fogalmazásra is juthatott volna idejéből, mint Földy dános nagyváradi professzornak, aki naplóját pénzével együtt ruhájában rejtegette, töredékesen, bár, s eléggé hányatottan jutott az utókor becses, de eléggé ismeretlen örökségei közé. Ha egy pozsonyi író- barátom nem említette volna, s ha nem Berzsenyi Lénárd rajzaival adták volna ki ezt az érdekes könyvet, most Uraságodnak ném szólnék róla. A körülményekről mindent rnegtufdlhattam, de Berzsenyi Lénándirál csupán annyit, hogy ott volt Olmützíben: „De császáriak voltak, utóbb honvédek lették, ma pedig kedves rabtársaink mlég a következőik: Köfcényesy Szaniszló, Czüilich, Berzsenyi Lénárd, Czintula Antal, Kossuth Sándor...” 1853. december 18-án mór Josephstadtban említi mlégegyszer. Arról, hogy rabtársait lerajzolta volna, nem ír egyetlen sort sem, pedig magát a naplóírót is lepingálfta. Ugyanakkor egy másik portrézóval egész bekezdésben foglalkozik. Innen gondolom, Berzsenyi Lénárd viselkedését, küllemét megörökíthette, csak éppen azt a részt kobozták el. Nem laktak egy cellában, s annyira nem volt föltűnő ember, mint a vallási őrületben szenvedő Jablánczy Ignác és a mosdatlan Ramellay Gusztáv. Ha máskor nem, a portré készülése napjián azért kellett valamit írnia róla. 305
