Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Kőrössi P. József: Külföldi magyar könyvek: Farkas Árpád: Asszonyidő, Molnár H. Lajos: A falrahányt esztendő

Külföldi magyar könyvek

FARKAS ÁRPÁD: ASSZONYIDŐ; PUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK (Kriterion Kiadó, Bukarest, 1983.)

Farkas Árpád Magyarországon elsősorban költőként ismert, pedig a sepsiszentgyörgyi Megyei Tűkön ben, a bukaresti A hétiben, a marosvásárhelyi Igaz Szóban és az Utunkban közölt publicisztikájának legalább akkora jelentősége van a Farkas Ár- pád-i életműiben, mint verseinek. Kár, hogy ezekre a magyarországi folyóiratok ritkábban figyelnek, mint költészetére. Fairkas Árpád újságíróként is épp oly érzékeny, mint költőként; sőt azt is mondhatnám, pulblieisztikiusként sem adja a költőnél alább. Amit Déry Tibor saját magáról írt — hogy tudniillik, amikor verset írt inkább prózaíxónak érezte magát, prózaírás közben pedig minduntalan a költőt fedezte fel saját magában — bizonyos értelemben a Sepsiszentgyörgyön élő költőre is érvényes, még akkor is, ha a gondolatjelek között elhintett párhuzam Farkas Árpádra vonatkozó gondolatát semmiképpen sem szabad úgy értelmeznünk, hogy kettejük között bármiféle párhuzam megvonható. Farkas Árpád publicisztikája — problémaérzékenységében, stílusában, nyelvének formálásában is — egyértelműen az erdélyi hagyományokat követi, úgy hogy Tamási Áron és Sütő András iskolájával együtt az Adyét és a Bálint Györgyét is jeles érzékenységgel járta ki.

Farkas Árpád első prózakötete 1983-ban jelent meg a Kriterion Kiadó gondozásában; címe: asszanyidő, és a szerző, illetve a szerkesztő — Molnár Gusztáv — témájuk szerint hat fejezetbe sorolta az írásokat. A középszer lakomája, Csőp fényesség a szülőföld felett, öregember méltósága, Cserfasor, Egy kulacsból, és A megmaradás esélyei — ezek a gyűjtőcímleik, a tizenöt—húsz — egy-két oldalas — töprengést, élethelyzetet magukban foglaló írásokról sokat elárulnak. A tematikus fejezetekre bontás azt is jelzi, hogy nem időrendi sorrendbe szedett, és nem Farkas Árpád eddigi összes publicisztikáját tartja kezében az olvasó, hanem egy válogatást, s a beválogatásnak nem csupán minőségi kritériumai voltak. Több okból is nagy kár, hogy ebben a kötetben nincsenek dátumozva az egyes írások. Egy népcsoport, egy — különösképpen nem közömbös — kisebbség hangulatának többé- kevésbé hiteles története is lehetne ez a könyv, ha a dátumozás megtörtént volna, így az egyszerű, és utazni nem elég merész — vagy utazásában korlátozott — olvasó azt hihetné, hogy nézheti még „a Nagyvárad és Zágon közti térségben az irodalom köré ülők arcát” (44. old. A főtt kukorica illata). Azoknak pedig, akik az újabb keletű, friss keltezésű „odaáti” — és kevésbé költőd — publicisztikában járatosak, tudniuk kell, hogy ahol már csak a nosztalgiáról nosztalgiáznak, ott már semmi sem maradt, amiről csaik nosztalgiázni ne lehetne, s ne lenne kötelező; így, az aktuális „publicisztikán” nevelkedettek számára elavultnak tűnhet Farkas Árpádnak az a megállapítása miszerint: „a nosztalgia még nem elég, a nosztalgia már kevés megőrizve továbbépíteni e tájat.” (41. old. Fölnevelő kisvárosok).

Igen. Nyelvében él Farkas Árpád publicisztikája is, s nem az övé az egyetlen, amely egyre inkább már csak a nyelvében élhet meg. Az is igaz, hogy sehol magyar nyelven nem írnak ma, nem fogalmaznak olyan szomorúan-szépen, mint Farkas Árpád ebben a könyvében. Szavai — mint például: gübbenő, hullomás, rnies- napi (stb., stb.) — egy egyre inkább rejtőzködni kényszerülő kultúra tengerszemei. S, ha már itt tartok, azt is el kell mondanom, hogy Farkas Árpád nem fél román jövevény szavakat használni, mert úgy teszi, olyan szinten alkalmazza, és annyira a saját nyelvébe gyúrva, olyan természetesen, hogy semmi bántót nem érez benne az ember.

„Bizony a költő is csak ember, minthogy minden ember költő is a lénye mé601