Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Száraz György: A tábornok (XXXV. (életrajzi esszé)
hadsereg tisztjeit kiváltságokkal, előjogokkal, kívánatossá téve a tiszti pályát, s ezáltal tekintélyt, tiszteletet, hatalmat (például a fegyverhasználat jogát, sőt: kötelességét előírva .minden vélt vagy valóságos sérelem helyszíni, azonnal megtorlása) biztosítva számukra. Ha — mindezek hatására — a középosztályt, főleg pedig a népes, felduzzasztott, de roppant rosszul fizetett köztisztviselői réteget sikerült is mozgósítani annak érdekében, hogy legjobb fiai törekedjenek a katonai életpályára — lévén ez a főnyereménynek is beillő felemelkedés valamennyi tanító, kistisztviselő, állami alkalmazott, vasutas, postás szemében —, bennünket ez nem érintett.” Weis István említi a „párbaj intézményes ápolását”, Bárczy pedig a fegyver- használati jogról beszél. Ez is, az is a „közös állásbecsületből” következik: tiszt sértést nem hagyhat megtorlatlanul, hacsak nem akar méltatlanná válni a kardbojt viselésére. De nem is fordulhat bírósághoz holmi beosületsértési perrel, mint valami boltossegéd. Joga és kötelessége itehát a párbaj. Makkai János — ámbár 'könyvében bírálja az arvátt szokásokat — a párbaj dolgában megértőnek mutatkozik: „Azokban az országokban, ahol a katonai pályának nagy múltja van, és ahol a király, az uralkodó volt mindig a hadsereg legfőbb ura, a katonatisztek viliágéiban sok olyan társadalmi törvény maradt fönn, amelyek a polgári életben elvesztették kötelező voltukat. így az egykori osztrák-magyar hadseregben és a magyar honvédségben ma is kötelező tisztek számára az egyházi házasságkötés, ami polgári elemeknél nem az. Ugyanígy a párbaj a katonatiszteknél nemcsak megengedett, hanem egyenesen kötelező módszer a sértések megtorolásá- ra... Ez látszatra azt jelentené, hogy a társadalom ítélkezésében kétféle becsület van: tiszti és polgári, azonban a valóságban ez nem igaz. Az illem e részének felfogása a múltban eredetileg egy volt, amikor minden nemes katona volt, vagy a katonával egyenlő illemrendiszeriban élt. A különbség onnan ered, hogy a katonaság megmaradt az eredeti tradicionális felfogás mellett, a polgári társadalmat pedig közben átalakította az élet. A katona éppen ezért más ember, minit a polgár. Fokozottabban kell őriznie a múlt, a történelem, a tradíciók, a lovagkor emlékeit, és az is nyilvánvaló, hogy a katona emberideáljának másnak kell lennie, mint a sok tekintetben megromlott polgárságnak.” A Clair Vilmos pesti újságíró szerkesztette 1897-es párbajkódex és a „BÜ—I. sz. Szolgálati Utasítás”, a becsületügyi szabályzat együtt irta elő a tiszt tennivalóit, ha becsületében támadás éri. De a Clair-kódex, nemzetközi érvénye ellenére sem volt egészen megbízható; már-már humorosan hat a honvédség főparancsnokának 1930 októberében kiadott .tiszti parancsa, amelyben ez a megállapítás található: a kódex „nem felel meg a társadalom által felállított követelményeknek”. Kifogásolható ugyanis a negyedik cikkely, miszerint mindenki párbajképes, akit „becsületbíróság erre képtelennek ne,m nyilvánított”. Márpedig — így a parancs szövege — „juhászbojtár, vályogvető cigány stb. bár a szorosan vett erkölcs tekintetében kifogás alá nem esik és büntetlen előéletű, lovagias éretlensége, illetve szellemi színvonala, felfogása, neveltetése tekintetében egyenértékűnek .nem számítható, s így lovagias eljárásra alkalmasnak, illetve képesnek nem minősíthető”. Igen ám, de mi történik, ha a tisztet olyan „nem párbajképes egyénektől” éri inzultus, akik „becsületügyeik lovagias úton történő elintézésére a megkövetelt lovaglás érettséggel avagy erkölcsi minősítéssel nem rendelkeznek”? Nos, erre az esetre való a Bárczy János említette fegyverhasználat! jog. A katonai büntetőtörvénykönyv egyik — még a Monarchia idejéből való — paragrafusa szerint azok a tisztek, „akiknek becsülete egy vagy több más személy jelenlétéiben jogtalanul megtámadtatok, azon célból, hogy az ilyen sértésék folytatását megakadályozzák, az őket megillető fegyvert azonnal használják; ha ezen cél másként nem volt elérhető, és a fegyver használatában az elkerülhetetlen szükségesség határa ót nem lépetett, akkor az ily tett büntethetősége egészen elenyészik”. 1930-ban, amikor elkészül az új katonai törvénykönyv, e szakasza változatlan marad, noha a belügyminiszter kifogást emel, a mind gyakoribbá váló 'túlkapásokra hivatkozva. Azaz, mégiscsak van 357
