Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Baránszky Jób László: Schéner Mihály vállalkozása (tanulmány)
Comedia-it író Dante műve, vagy a mi Aranyunké, s ilyen tekintetben, ösztönösen, Ady, vagy annak idején az angol Shakespeare. Mert formanyelv csupán ösztönös be- idegzésű lehet. Modemként és ősiként egyaránt. A művész a mélytudat, az emocionális réteg, az ízléssugallta tendenciák szóntézisű nyelvén szólalhat meg intenzivál- tan. A nemzetek jelrendszerének, művészi jelrendszerének szükségképi ozmózisa — a szellem az, ami összeköt — természetesebbnek tűnik a zene és a képzőművészet területén, hiszen ezek látszólag tulajdonképpen a legkülönbözőbb nemzeti kultúrákban azonos nyelven beszélnek. De furcsa módon nem ugyanazt mondják. Gondoljunk csak az olasz reneszánszra, a spanyol barokkra, a francia impresszionizmusra és az északi gótikával egytestvér expresszionizmusra. Mindenik az illető nemzeti kultúra természetes anyanyelve és csupán ekként, mint ilyenek hatnak azután egymásra. Az irodalomban, a költészetben a nyelvi különbség ellenére korántsem válnak ilyen jellegzetes nemzeti karakterrel külön a stílusok. A magyarázata ennek, hogy az irodalom végső soron mindenkor a ráció síkján mozog és kénytelen maradni, míg a zene és a képzőművészet minden ízében szenzuális és így mélyen az emocionális rétegbe mélyeszti gyökereit, onnan szívja tápláló nedveit, erőit. Ezeken a területeken mindenkor értékstruktúrát érintő jelentés és értékstruktúrávai azonos lész a nemzeti, faji ízlésben gyökerező, ösztönös beidegzett formanyelv, ízlés. Mint említettük, a művész a mélytudat, az emocionális réteg, az ízléssugallta tendenciák szintézisű nyelvén szólalhat csupán meg intenziváltan — bár ugyancsak különös módon, művészien csupán a tudatosság kontrollja alatt. A tudatos nem inspiráció jellegű a műben, a műben nem ő beszél, de mint mindig, ellenőriz, tilt, lefogja a kezet, áthúzhatja a sorokat, falnak fordíttatja vagy egyenesen széthasogattathatja az indulat, az érzés vak sugallata alatt színessé vált vásznat. Azt, amit csak a naiv emocionalitás súgott, sugallt, de nem az „ihlet”, a magasabbrendű koncentráció pillanatában, nem halálos komolyan, hanem csak úgy, oda sem figyelve, stereotipia- ként, frázisként, üresen, formátlanul, vagy mint fonmajátókot. Mert a művészi tudatosság, a kritikai ösztön, ha csupán passzívnak tűnik is, de éberen ifigyei, rajta 'keresztül jutott a mélytudatba mindez, megszűrve, — ha onnan újként kell is, hogy előbukkanjon. S ez minden megjegecesedatt, frazeológiává vált, minden ornamentikus „népiességnek” a veszedelme. Mint ornamens díszítő elem, konvenció megjárja, de csak ilyenként, ilyen valóságsíkon. A szabad teremtés, a művi individualitást parancsoló művészet világában hamisan, semmitmondóan kell hogy hasson. Akár mint faldísz a Lechner féle szecesszionista ízléskultúrában, akár még Izsó lobogó ingujjas, délceg, Fülep szerint nem annyira táncos, semmint kontraposztot megvalósító alakjaiban, akiknek tematikus műnépiessége akkor ütközik iki, ha — mint a Búsuló ju- hász-a — nem maradnak vázlatok, hanem felöltözködve teljes népi kosztümben mutatkoznak. Tematikusok, nem képviselnek stílust. Mint végeredményben érzelmes népi műdalaink legtöbbje. Bartókék, Kodályék képessé tették a hallásunkat, hogy ezt kiérezze — lehet, hogy Fülep nyomán, de mindenképpen Lechner és Izsó után jöttek. Schéner tiszta zenei formákat felvillantó anyagában, tematikusán, nagyon is motiválást hordozó konkrétságában fel-felbukkan emésztetlenül másoltnak ható motívum — a tarka, vásári, díszítőnek használt tárgyak többféle változata nélküli átvételében: a textilpárnák és a mézeskalácsalakok méltán csábító egyszerű átvételére gondolunk. Amint nem Kodály, de még Bartók sem tud ellenállni bizonyos dallam, hangzat-találatok nyers átvételének. De az ő rendelkezésükre még akkor is ott állt a nyers átvétel ellenszereként a meghangszerelés. Schéner kiállítás-anyagának egészében úgy hatnak ezek a tiszteletben tartott, tüntetőén a maguk változatlanságában átvett formák — mint alapakkordok. Csak éppen nem olvadnak bele egy nagyobb kompozíció dallamába. Jórészt csupán legfeljebb felerősítik, interpretálják, igazolják az egyéni stílusába szervesen beleötvözött, vagy éppenséggel determináló stíluselemeket. Mert ha kétségtelenül is gyermeki alapélmények áhítata parancsolta is a mélyről napfényre hozni ezt a formakincset — az előhívó ehhez a teljes modern európai 84
