Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)

most azonban képtelen voltam a szemem levenni róla, lábam nem mozdult, az ajtó összecsapódott előttem, a szerelvény kíméletlen sebességgel elrobogott, és hamarosan eltűnt a főváros felé vezető sínek kavargó, sejtelmes labirintusában. Akkor nem találtam, de nem is kerestem magyarázatot, mi döbbentett meg ennyire ebben a veszedelmes tekintetben (a ráérős szelídség? a szívós figyelem? a függőség ijesztő hiánya?), mert szinte azonnal pánik fogott el, hiszen tudatában voltam annak, milyen súlyos következményekkel járhat, hogy lekéstem a hétnullakettest: a következő csak hétharminckettőkor indul, s ez azt jelentette, hogy aznap egy bő félórás késéssel érkezem meg munkahelyemre. Növekvő haraggal mégegyszer szemügyre vettem az illetőt, aztán elfordítottam a fejem, a legszívesebben a pokolba küldtem volna, majd tanácstalanul sétálni kezdtem le s föl az elnéptelenedett állomáson, s azon töprengtem egyre fokozódó nyugtalansággal, mit mondok majd, ha főnököm szabatos kérdésére („Nos?”) választ kell adnom. Az előttem álló gyötrelmes lassúsággal vánszorgó percek — a dolog természetéből következően — egyre nagyobb súllyal nehezedtek rám, így, mire felszállhattam a félnyolcas vonatra s az végre elindult velem, a félelem nemcsak azt a szerencsétlent verte ki a fejemből (aki egyébként is jóval azelőtt eltűnt a szemem elől), de egyetlen épkézláb hazugság sem jutott az eszembe, amivel menthetném magam. A sors különös kegye folytán azonban sikerült észrevétlenül elfoglalnom helyemet az irodában, kollégám még meg is nyugtatott, hogy rajta kívül senkinek nem tűnt föl hiányom, így aztán egyenesen kötelezőnek éreztem, hogy megkettőzzem szokott buzgalmamat: a megkívántnál sokkal hamarabb végeztem az egyes okiratokkal, s mindegyre újabb és újabb feladatért szaladtam mit sem sejtő, értetlen főnökömhöz, aki — egy értekezlet miatt — jóval utánam érkezett. Délután öt óráig sikerült hát úgy-ahogy jóvátennem reggeli vétkemet, s amikor főnökünk egy elismerő pillantással hazaengedett, úgy éreztem, nehezen kiharcolt helyzetemet e nagy gonddal szervezett világban mégsem fenyegeti semmi; annál nagyobb volt megrökönyödésem, amikor tizennyolcnullahétkor megérkezvén leszálltunk az áramszedő villáit hirtelen leeresztő szerelvényről, s elhűlve vettem észre a reggeli illetőt, ezúttal közvetlenül az újságosbódé előtt, amint tekintetében pontosan ugyanazzal a szívós szenvedéllyel figyelte leszállásunk s szétrajzásunk fegyelmezett rendjében az egymásra következés kétségtelen eleganciáját, melyhez nagymértékben hozzájárult, hogy ma már mindezt felügyelők és korbácspattogás, üvöltözés és egyéb handabandázás nélkül, a lázongás értelmetlenségébe vetett hitből merítve erőt tudtuk — naponta azonos nívón — végbe vinni. Ha a reggeli megdöbbenés már nem is tört rám újra, emésztő kíváncsiságomon most sem tudtam úrrá lenni, ezért aztán úgy döntöttem, egy ideig szemmel tartom a fickót, s megpróbálok a végére járni a dolognak, még akkor is, ha ezzel megint csak kockára teszem nehezen visszanyert nyugalmamat. Hogy kíváncsiságot? sokkal inkább a nyomozókutyák ama izgalmát éreztem én is (elhaladva az újságosbódé előtt, majd végigsétálva a peron hosszában), amikor szagot kapva végre nekiindulhatnak egy nyom bűvöletének. Elfoglaltam helyemet az épület túlsó végén nyíló WC-ajtó mellett, s be kellett vallanom, hogy túl ezen a fejtő izgatottságon görcsös harag szorítja össze gyomromat, mert hiszen már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált számomra: az illető egész lényéből szinte sugárzik a gőg, hogy megcsúfolja az egyöntetűség hibátlan gondolatát, hogy sárba tiporja mindazt a felsőbb jóakaratot, mely egyedül képes értelmet szítani renyhe világunk enélkül hamar kihunyó parazsán. Hatharminckettőkor, midőn a soron következő vonat meg930