Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Balassa Péter: A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma (tanulmány)

vezhetnémk, ellenáll a puszta ténymegállapításnak, tehát a tényeknek. Az ellenállást önmagán belül kellett kifejtenie, illetve megtapasztalnia, amennyiben maga is a nominalisztikus gondolkodásmód útijáról tért le. Ennek a kiét szakaszos útnak az analógiájaként fogható föl a megújult magyar próza néhány jelensége, jellemzője is. Például, s a továbbiakban éppen ennél a .példánál szándékozunk maradni, Mészöly Miklós prózájának alakulása Az atléta halálától újabfb novelláiig, mutatis mutandis leírható volna úgy is, mint ami egyfajta analogikus végigjárása Ludwig Wittgenstein filozófiai fejlődésének, a fiatal bölcs végső hallgatásig jutó Traktátusától az idősebb Wittgenstein konvenció- és szaibálykövető etikát hirdető filozófiájáig (Philosophical Investigations), függetlenül attól, hogy az író ismeri—ismerte-e vagy sem ezt a filozófiát.

Mészöly újabb novellisztikájának átfogó jellemzőije az, hogy lemond arról a redukciós módszerről — mutatis mutandis nominalizmusról —, mely a Filmben nyerte el végső és rendkívül nagy értékű, mondhatni klasszikus megformálását. Látszólag ez a mű a legkevésbé jó példa arra, hogy a prózai megújulás második szakaszát jellemezzük, hiszen éppen ebben foglalható össze az első fázis áttörése. De éppen ez a meglepő és izgalmas, hogy összeérnek benne a kétfajta gondolkodás szálai. Az a titkos út és mód, az a megigazuliásia a végsőkig redukált prózaírásnak, amelynek a végpontján és a mélypontján hirtelen a legibrutálisabb szocio- logiikum és hlstorikum tör fel — Silio pere —, egy rejtélyes, neveken, tényeken túli világot villant elénk^ hallatlan gazdag jelentéssel. Az írói radikalizmus .végpontja a szemünk előtt, a műben fordul át és változik meg. Mészöly — lehetőségként — visszaadja az eseménytnek a történetiségét, miközben műve közvetlenül ahistorikus marad minden ponton. A történettelen magyar életfolyamról mond történeti ítéletet. Olyan szerkesztésmóddal van dolgunk itt, amelyben mintha folyton összeérnének az egymással kauzálisán össze nem függő szálak, mintha sugalmazva lennének bizonyos titkos megfelelések, de a szálak mégsem érnek össze, a megfelelések csak atmoszférikusak és sejtelemszerűek: magában az életben felszámolódik a történelem. A könyv szerkezeti eljárását annak idején az irányított aleatória zenélésmódjához hasonlítottuk. Mészöly mintha kifejtett és végigvitt hasonlítókkal dolgozna, melyek egyetlen, kimondhatatlan, miégis az evidencia lidérces egyértelműségével kísértő hasonlítottat járnának körül (a Kamera mozgása ez!). Mégsem az összevont hasonlat, a metafora stílusjegye uralkodik az egész művön, hanem a megszakadás és a rejtély, a kvázi véletlen, mely végül a cselekményt koholmánnyá fordítja, és ebben a mivoltában beszél mint eljárás a magyar és a kelet-európai történelemről: koncepciós perek sorozatáról, a beszédképtelen elnyomottak, kisemmizettek, szegények és elesettek örökös, történettelen, mindig-ugyanaz históriájáról. „Tetszés szerinti” elemekből ugyanaz a szögletes, csupasz, egzisztenciális helyzet jön létre, a szabadság-nélküliség albszolutuma mint botrány. Űjalbb prózánk re- dukcionalista, analitikus fázisának főműve így válik a fordulat művévé is. Nem véletlen, hogy Mészöly nem a Film analitikus útján haladt tovább (nyilván nem volt hova), hanem újra a történet-központú (és nem a narráció-centrikus) próza felé fordul. Látszólag tradicionálisaibbá válik, említett, hivatkozott novellái révén, valójában a Film mélyebb, anonim historikus szerkezetéből újítja meg művészetét. Különben is, hogy miféle tradicionalitásról van szó, azt a Megbocsátás elemzésével igyekszünk majd megmutatna. Nem Mészöly írói alkata változott meg, hiszen az valóban moccanatlan (ha tetszik, következetes), hanem ugyanahhoz a látásmódhoz, írói reflexrendszerhez való viszonya, újabb műveinek tanúsága szerint.

Az újabb szakiasz lényeges ismertetőjegyed: a történetközpontúság visszaihódí- tása, de nem tradicionális értelemben, hanem a káosszal való szerkesztés értelmében (lásd később). Továbbá a nyelvi öntükrözés és felibontás ismert jegyednek háttérbe szorulása, a stílus, a narráció mint téma másodlagossá válása. Az „elbeszél- hetőek-e egyáltalán a dolgok?” kérdése és feszült dilemmája mintha oldódna. A Megbocsátás példáján azt kívánjuk bemutatni, hogy miképpen működnek a megújult prózán belüli átváltozásnak ezek a vonásai.

841