Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Mészöly Miklós: Az esküvő (regényrészlet)

ná szívesen másnap is, mert „ami ma elkezdődött, holnap folytatódik”. A Rémember kettészelte a gyönyörű primadonnát, a Királymacska viszont — miközben a Kék Duna valzerf nyávogta — másnap este újra összeillesztette a szét- darabolt szépséget. Utána letakarta Szent István palástjával, hogy a szétdara- bolás során lecsúszott flittenes bugyi ne okozzon gerjiedelmet a márciusi kedvű ifjú polgárokban. Az igazgató bejelentése így a legkevésbé sem volt üzleti fogás, csupán számolt a pszichikus elviselés köznapi normáival.

Szacsvai a volán mellől odalátott a hirdetőoszlopra: a plakáton éppen Dalidó, a légtomász szállt a levegőben két trapéz között, mint egy kitartott táro- gatóhang. Máskülönben ő volt a vadállatok húsfoészarzöje is, az öreg többször látta a nagy vásártelepen alkudni. A hirdetőoszlop rikító színekben pompázó phallosként dugta föl magát a veszteglő járművek föl/é. A háttérben a Danubius vetette gyermek hullámait s néhány lassan vonuló, fekete uszály oldalát csapkodta. Az egyik uszályon harmoniikáztak.

— Szicsasz! Rechte Hand! Fogalmatok sincs már a közlekedési egy ességről? — csattant fel Szacsvai a balkáni tülekvésben. — Látod, fiam, az volna igazság, ha ezt a sok büdös benzingőzt visszapumpálniánk a motorba és levendulát pufognánk tó. És ezek az uszályok is ... Mivel van tele a hasuk? Csak úszkálnak le a tengerre, föl a begyek közié — de miféle tengerre? (miféle hegyek közé? Erről nem beszélünk? Csak harmonikázunk? Kellett is nekem ez a fuvar — dörmögte. — Mint ördögnek a babérleveles szalonna. Dahát ez is olyan, mint a vénszerződés. Ha egyszer vállaltad, mit csinálj. Különben is bele- születtél s az már szent dolog. Ülsz a szenteltvíz tartóban és akkor már nem mosakodhatsz akármilyen pikszásben. Csak félek, hagy megint vastag 'napunk lesz ma... Már kora reggel ott állt a fenyves aljában egy féderas szekér meg egy piros Ladi-lada-k>:m. Ha így megy tovább, lassan nem lesz miár lábuk az embereknek, elfelejtik használni. Kinek jut eszébe kimenni a határba ózont harapni, vadvirágot szedni ... Mit vadvirágot — honi eszmevirágot! — ahogy a Herceg Űr mondaná. Ehelyett rotyogtatják azt a nagyfene virtust meg titkolózást, mert mind holidhomlokú vitéz ám! És még a hátsó gondolatukat is elöl hordjiák, mint a kokárdás remeterákok. Előbb gondosan fölseprik az udvart, utána meg ott hagyják az árulkodó lábnyomukat a poriban. És csodálkoznak, ha mindjárt szól a kéklámpás sziréna. Hallod, te szaros, ne piszkáld az orrod, ha beszélek — nem mese ez, gyermek!

Közben komótosan cigarettát sodort a dózniijából, és pihenésül nagy halom paradicsomot igyekezett odaklépzelni a kék égre, mint egy vásártelepi légyott búfelejtő kiáprázatát. Forma szerint egy fekete tréningruhás, tíz év körüli fiúhoz intézte szavait, aki a roggyant rugójú ülés mélyéről alig érte el fejével a nógylevelű lóherékkel teleragasztott műszerfalat (szerencse fel!). Mintha egy préselt növényhatározót raktak valna az orra elé vigasztalásul. Ő volt a kovács fia, Ficsák; 'egyúttal az öreg futkosó mindenese. Az ilyen kapcsolatok meglehetősen rejtélyesen alakultak a falúban. Sokszor még olyasmi is belejátszott, hogy ötven vagy hetven éve valaki adósa maradt a szomszédjának, vagy elfelejtett egy ígéretet beváltani. Harag nem lett belőle, csak he- tedíziglen terhelő kötelezettség, amiről többet nem 'esett szó. Elég volt az emlékezés. Ficsik dédapja, például, nagy kosár almából kínálta meg egyszer Szacsvai szépanyját (ki csakugyan szép volt és maradt tőle a ibizsergető mondás, hogy „Ha befordul az uram a kapun, már teherbe esem”) — a dédapa azonban azt is hozzátette pimasz zsugorisággal, hogy „Csak kettőt tessék venni!” Cserébe a gyerek most úgy ugrált Szacsvai körül, hogy egy almáit se kapott.

834