Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - "Költészet és valóság" - Kolozsvári Grandpierre Emillel Tegnap című regényéről beszélget Kabdebó Lóránt

szomá-nyos küldöncként „szolgáltaim’' az országot. Szégyen-lem elsorolná, mennyi gyakorlati előnnyel járt ez a beosztás: otthon lakhattam, a Franklinban dolgozhattam, tehát nem kellett lemondanom a fizetésemről, s ami mindenekfölött állt, — szabad időmben dolgozhattam. Reggelente gyalog tartottam (Bem József utcai lakásomból a minisztériumba, és bár ott többször fenyegettek a magánzárkától a főbelövésig egy sereg büntetéssel, többnyire egy óra körül megebédeltem a Fehér Galambhoz címzett vendéglőben. Unalmas rutinmunkát végeztünk, ráadásul az őrséget is mi, kar- paszományosak adtuk. Hiába nem volt megerőltető az őrség maga, mindössze bizonyos területet kellett bejárnunk, ennek végeztével „riadókészültségbe” helyezkedtünk, az erre a célra kijelölt szobáiban, ahol a soros virrasztott, mi többiek megpróbáltunk aludni, egymás hegyén-hátán, vakító lámpafényben, — reggelre összetörtén, kifácsartan, fájó tagokkal kecmeregtünk le báiáhelyünfcről, s tértünk vissza az irodába. Ez alatt az idő alatt, 1941 és 42 között, tizennégy hónap alatt írtam a Tegnapot, — és ugyanakkor írtam még színes cikkeket az Esti Magyarország számára. Máig nem tudom, miiként bírtam erővel.

És maga a cím, a Tegnap mire utal, hogyan lett ez a címe a regénynek?

Ez a cím a kiadóban született, és nincs -benne semmi -rejtély, összeültek a lektorok, az igazgatóság, és valaki kibökte ezt a -címet. Azt hiszem, Komor Bandi találta ki.

Amikor megjelent a könyv, hogyan fogadták?

Megjelenése alkalmával -ugyan nagy föltűnést keltett, de megértést csupán igen szűk körben. Az a -benyomásom, hogy azóta sem akadt senki, aki a könyvből adódó konzekvenciákat levonta volna, sőt egyáltalán elgondolkozott völ-na fölöttük. A helyzet lényegesen azóta sem változott. Én mindenesetre a magam számára levontam a következtetést, hogy -a számtalan fegyver közül, amivel (harcoltunk, az értelem a leghatástalanabb. De hogy visszatérjek a fogadtatásra, azok, akik a könyv megjelenésekor -bírálatot írtak róla, amikor kineveztek a rádió irodalmi osztályának vezetőjévé, jóformán valamennyien fölkerestek, és sűrű mentegetőzések közepette kifejtették, h-ogy ugyan ezt meg azt írták, de valójában mást -gondoltak. Én fölényesen átsiklottam a mentegetőzések fölött. Ezzel súlyos hibát követtem el. Nagyvonalúságomból ugyanis ezek a magas erkölcsiségű kritikusok azt a következtetést vonták le, hogy ez az ember érzéketlen, akkor rúghatunk bele, amikor kedvünk tartja. Bosszút állni nem volt szándékomban. De an-nyit -meg kellett volna tennem, hogy ezt tudomásukra is hozzam. Ilyenformán: — nézd öregem, bután és rosszindulattal foglalkoztál a könyvemmel, megtehetném, de nem ütök vissza. Ez jót tett volna írói értékelésemnek. De hát a lépcsőházból hiába (kiabál az ember vissza.

Ma már úgy tartjuk számon ezt a könyvet, mint egy korszak kórképét, és egy

nemzedék küzdelmét, hogy kivágja magát hagyományos környezetéből.

Talán ez volt az, amit irigyeltek, mert én nemigen emlékszem abban a koriban olyan írásra, amely ilyen általánosságban -tárgyalta volna a nemzedék, sőt az osztály — a hivatalnoki osztály, mert hiszen ezt ismertem — lelkivilágát, prob- lémavilágát. Inkább egyéni szinten megragadó művek születtek ebben az időben, de lehet, hogy tévedek. Egymástól túlságosan távoleső, jelentőségükben különböző súlyú tünetek (közös forrását iparkodtam fölkutatni és leírni, legalább fölületesen diagnosztizálni azt, amit a magam részéről beteg vátóságérzéknek nevezek, s ami nálunk a -legtöbb áldozatot követelő népbetegség. A beteg valóságérzék legjellegzetesebb példája, végeredménye az 1944 őszi Horthy-íéle kiugrásban résztvevő tisztek, politikusok szereplése. Ez az „öblomovság” -teteje. Ezt most már nem én egyedül -állítom, hanem emlékiratok tömege. En-n-ek még csak előérzete a regényem. De ugyanezzel találkoztam a személyes életemben is. Engem személyemben, személyi kifejlődésemben akadályozott meg ez az apámban számos alkalommal megnyilat798