Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)
De nyilatkozik a miniszterelnök a nemzetiségi kérdésről is. Mint mondja, közös óhaj, hogy a német kisebbség „ne elválasztó momentum legyen” a két ország között, hanem „erős kapoccsá váljék”, amely megkönnyíti a kulturális közeledést a politikai cél, a „szoros baráti viszony” érdekében is. Berlin tehát nem volt hajlandó lemondani sem a német kisebbség fölötti gyámkodásról, sem a további „kulturális” tevékenységről. Bethlen pedig engedett, a jobb kapcsolat reményében. Kánya Kálmán, a berlini követ 1931 elején azt írja, hogy 1930-ban „kifejezett javulás állapítható meg” a német—magyar kapcsolatokban. De hozzáteszi: „e viszonynak erős megterhelését jelenti a hazai német kisebbség kérdése, amely iránt Hindenburgtól kezdve az itteni kisebbségvédelmi organizációkig óriási az érdeklődés”. A nyomás nem csökken Bethlen bukása után sem. Károlyi Gyula kormánya tisztázni próbálja a kisebbségi együttműködés kérdését, de Berlin elutasítja a magyar memorandumot, és nyomatékosan követeli a német nemzetiség helyzetének rendezését. Ám a nagy pénzügyi összeomlást követő német politikai zűrzavar miatt egy időre csökken a nyomás; és azt is nehéz lenne eldönteni, melyik erő győz, kinek lesz döntő szerepe a német—magyar viszony további alakulásában. Hisz 1931 októberében megszületik ugyan a nácik, a jobboldali Nemzeti Néppárt és a militarista Stahlhelm egységfrontja, de 1932 áprilisában Brüning kancellár erőt mutat: betiltja a náci fegyveres szervezeteket. Júniusban viszont a frissen kinevezett hivatalnok-kormány fejének, Papennek első dolga, hogy visszaállítja az SA és SS legalitását; Hindenburg elnök feloszlatja a Reichstagot és eltávolítja a szociáldemokrata porosz kormányt. A júliusi választásokon a nácik törnek előre, ezt a birodalmi gyűlés újabb feloszlatása követi, majd novemberben újabb választás; ezen megerősödnek a kommunisták, Hitler pártja kétmillió szavazatot veszít, úgy tűnik, elkezdődött a szélső- jobboldal bomlása. Hindenburg most Schleicher tábornokkal próbálkozik, de a kommunista előretöréstől pánikba esett nagytőke képviselői 1932 január elején már Hitlerrel alkudoznak ... A magyarországi németek „magukrahagyott” képviselői maguk sem tudják, mihez fogjanak. Az 1931-es választásokon már egyedül Bleyer jutott be a parlamentbe, kormánypárti programmal. Az ellenzéki Kisgazdapárt megpróbálja a maga oldalára vonni a német kisebbséget, sürgeti a liberális 1868-as nemzetiségi törvények felújítását, korszerűsített formában. De a szociáldemokraták — erős bázisuk van a főváros környéki németajkú munkásság körében — ugyancsak kiállnak a nemzetiségi jogokért. De a kérdések „megoldásához” majd csak az 1932 októberében hivatalba lépő új miniszterelnök, Gömbös Gyula lát hozzá igazából, magabiztosan, a siker tudatában. De az ő partnerét már Adolf Hitlernek hívják. Egy nappal a náci hatalomátvétel után, 1933. január 31-én Gömbös utasítja Kánya Kálmánt, a berlini követet: „Minél előbb vegye fel az érintkezést tisztelgő látogatás formájában Hitler kancellárral. Adja át nevemben Hitler kancellárnak üdvözletemet és szerencsekívánataimat. Hivatkozzon arra, hogy 10 évvel ezelőtt Scheubner-Richter úron keresztül az elvközösség és világnézeti közösség alapján érintkezésben voltunk... Adjon kifejezést azon óhajomnak, hogy... most már hivatalos állásban is tiszteljen meg azzal, hogy nexusban maradunk, miután meggyőződésem, hogy külpolitikailag és gazdaságpolitikailag cooperatív kell a két országnak eljárni.” Bleyer Jakab fél. 51
