Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)

met földekért, amelyeket már a német lovagrend vére áztatott, ahol a mi parasztjaink német szorgalma és szívóssága termelte azokat az értékeket, amelyeket a szomszéd most mint a saját munkáját dicsőíti”. Csehszlovákia „sohasem volt komolyan veendő ellenfél, mint például a lengyelek, vagy az ősellenség, a francia”; ez csak „egy francia kegyből teremtett szezonállam-alakulat, s mi sem természetesebb, mint az, hogy Németország majd „a mai Csehszlovákiában élő 3,8 millió német bekebelezésében külpolitikájának egyik szilárd pontját látja”.

Hogy Ausztria csatlakozása után a német birodalom közvetlen szomszéddá válik, az semmiféle veszedelmet nem rejt a magyarság számára. Nemcsak azért, mert „a németek, talán romantikára való hajlandóságuk következtében, Magyarország iránt mindig viszonzatlan szerelmet hordoztak szívükben”, hanem azért is, mert Németországban jól ismerik az ország „európai kulturális rendeltetését” és „hullámtörő szerepét a szlávság keleti áradata ellen”, s azt is tudják, hogy „a magyar népben olyan gyökeres és tüzes erők rejtőznek, aminőt neki csak a vérbeli emlékezés adhat hódító úrnópi múltjára”. Magyarország „az egyetlen olyan ország Európa keleti részén, amely faji tulajdonságaival, évszázados röghöz ragaszkodásával” természetes szövetségese lehet „a nemzeti szocialista Németországnak”.

A fajvédő szívek dabogtatására szánt áradozás után némi fenyegetés következik, válaszul Bajcsy-Zsilinszky utalására: képtelenség, hogy a két ország között érdek- ellentét alakuljon ki, hacsak „Magyarország nem értelmezi oly módon nagy fiának, gróf Tisza Istvánnak szavait, melyek szerint Magyarországnak a franciák gyengítése nem érdeke”. Bizony, „ezt az esetleges franciabarát orientálódást ugyanannyira sajnálná Németország, mint a túlzott hangoztatását a magyar—lengyel barátságnak”; de ennél is jobban sajnálná, ha „az elkövetkező német—lengyel elszámolásnál, amely a világtörténelem nagy elkerülhetetlenségei közé tartozik, Magyarország beavatkoznék”.

Faulhaber bíboros szavait idézi ezután a náci újságíró: a mai Németország „áruláson és szószegésen alapuló” állam, vezetői franciákkal és bolsevistákkal paktáló árulók. Csoda-e, teszi föl a kérdést, hogy egy ilyen rezsim „indíttatva érzi magát, hogy Magyarországon egy német agitációt támogasson”? Aztán így folytatja: „Azok a német származású magyarok pedig, akik az egyesületeikben kifejtett nagynémet propagandával iparkodnak e köztársaság vezetőinek nevetséges jóindulatát kiérdemelni, azét a vezetőségét, amely ma még gumibottal és fogházzal iparkodik az ellenük fanatikusan küzdő németek millióit leverni — jobban tennék, ha idejekorán abbahagynák ezeket az akciókat, ha nem akarnak nagyon rövid időn belül két tűz közé kerülni.”

Bájos képzavarral kezdődik a befejező passzus: „A trianoni és versailles-d bilincseket ugyanabból a mérges hurokból fonták.” Tehát: „Testvérek vagyunk a szenvedésben magyarok és németek. Várjunk és higyjünk! Auf den Tag!”

A cikk végén szerkesztői jegyzet adja tudtul, hogy e német válasz jelentőségét fokozza a „nemzeti szocializmus óriási előretörése a német birodalmi politikában”; és noha a cikk „sem külpolitikai szemléletében nem fedi” a szerkesztőség álláspontját, „sem elegendő megnyugtatást nem tartalmaz” a komoly aggodalmakkal szemben, mégis örülni kell annak, hogy „Bleyer Jákabék bár névtelenül, mégis érthetően” kaptak leckét, méghozzá „német birodalmi oldalról!”.

Igen-igen jellemző ez a „levélváltás” a kor eszmei zűrzavarára, és érthetőbbé tesz sok mindent, ami ezután következik. Bajcsy-ZsilinsZky Endre, a MOVE volt elnöke, aki maga is beavatottja volt a 20-as évék elején a Ludendorffékkal folytatott ter- vezgetéseknek, s aki már csalódott a „legfelsőbb Hadúrban”, jól látja a bethleni politika csődjét, az ország népének nyomorúságát — de Gömbös Gyulát tartja ő is az „új embernek”, s bár gyanakszik, a nácikban remél szövetségest Bleyerék és a wei- mari politikusok ellen. Ugyanakkor a „labanc”, „ihabsburgiánus”, a német nemzetiség iránt valóban türelmet tanúsító Szekfü Gyuláiban látja a pángermanizmus álcás ügynökét. Általában: ha jól akarjuk érteni a kort és embereit, tudnunk kell, hogy a németellenesség nem jelenti feltétlenül a hitlerizmus iránti immunitást, ugyanakkor lehet valaki németbarát anélkül, hogy elfogadná a náci ideológiát.

49