Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Kiss Sándor: Az absztrakció népisége (Tornay Endre András művészete)
KISS SÁNDOR Az absztrakció népisége . TORNAY ENDRE ANDRÁS MŰVÉSZETE Amikor írni (kezdtem ezt az ismertetést, éreztem, hogy nagyon, nagyon nehéz a feladat; kedves, de súlyos terhet vettem magamra. Sohasem volt kenyerem az írás, és ha művészetről beszélgettünk néha, nem a jövőrehagyás volt a cél, hanem mindig a belső, saját fortyogás ügyetlen szavakba öntése. Ha néha megnyitottam egy- egy kiállítást, barátoknak, ismerősöknek, akkor is egy-két, jól-rosszul fogalmazott mondatnak rövid időre való hatását kellett elsősorban elérni, már csak a lehetőségek szűkössége miatt is. Nem vágyóik azoknak a művészeti vonulatoknak a híve, melyekben talán előbb születik az elmélet, mint a mű, és így jobban a fogalmazás a kifejlet, mint a szobor vagy a festmény. Érdekes, de így van sok kritikusunk, akik sokat, sokat tudnak írni manapság anélkül, hogy isimernék az alkotót, de ismerik a sodrást, melyben éppen az illető dolgozik, és műterme, na meg több munkája látása és ismerete nélkül oldalakon taglalják az alkotások és alkotó rossz vagy jó oldalát. De nem is fontos az alkotó vagy alkotás, mert a kritikus újabban saját gondolataira kíváncsi, mint önálló eredményre, melyet a látottak esetleg elindíthattak. Ezek ellenére még ma is sokan vannak, akik vonzódnák a jó képzőművészethez, és én ne okozzak kiábrándulást nekik, és tétova, körülnéző és bizonytalan magatartásra ne kényszerítsek senkit azzal, hogy vizuális kulturálatlansággaj vádolom. Ez ma divat, hivatkozni arra, hogy a közönség azért áll értetlenül a művek előtt, mert iskolás korában nem képezték eléggé a látás birodalmában a titkokra, hogy lásson, meg tudja fejteni az egyes művészek által létrehozott jelrendszert. Van ebben valami igaz is, de a jó művészet mindig maga előtt nyújtja megoldásra kulcsát szemlélőjének, mert humán tartalma, mely átizzítja formáit, kínálja a megoldást. Vannak, igen, vannak művészek, nem túlzottan propagáltak, kik nap-nap után fáradnak azzal, hogy technikai világunk koromfényű zavarása ellenére szívüket formába öntsék, hogy megmutassák magukat és az emberihez való ragaszkodásukat — az éves divatai stílusirányzatok akadályozó hangorkánja közepette is. Vannak művészek, kik hisznek még a reménytelenség pillanatain túl látva, kik dolgoznak az emberért, ha nem is minden nap van sikerük, akik tesznek, hogy közösségük szebbé és jobbá legyen, még akkor is, ha a mindent elöntő divatsznobság fejét ed is fordítja. Mindezt azért írtam te, hogy megnyugtassam az olvasót. A szó köznapi értelmében elvont művészetről írok, ímely érthető, könnyen megközelíthető. Nem ugratás következik és nem magyarázkodás olyan fogalmi labirintussal, melyet a vájttfülűek is ritkán értenek. Végre elérkeztem Tomay Endre Andráshoz. Szobrász, Kőszegen él, szép felesége, három gyönyörű fia van. Egyszóval gazdag már, ami az ember közvetlen érzelmi életét illeti. A várostól kapott műtermes lakásban él és dolgozik. Nagyon messziről jött, míg ideért, és egy kicsit ki tudta fújni magát, bizony nem volt egyszerű. Bár nagyon fiatal, 35 évet mondhat magáénak, de az út, amit megjárt, öreg emberek gazdag tapasztalataival is fölér, ha túl nem szárnyalja azokat. Messziről jött és hazaérkezett. Amit hozott magával — kincsesház, és most ebből osztogat a maga szerénységével Kőszegen, Vas megyében és a humánumot még tisztelő nagyvilágban. 561
