Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

— Tavaly hideg volt, hamar elmentek. Megvan a szervezetük órájában az ddő. Délen lis találnak szőlőt.

— Jobban szeretik ia kukoricát.

— Hasznosak máskülönben. Több rovart pusztítanak, mint amennyi kárt csinálnak ősszel.

Ebben a néhány percben mennyi mindent tanultam! S milyen jó lenne egy kis parcella, még azért is, hogy naponta leleményre 'kényszerülnék, akár Dezső barátom, meg a szigligeti ember. Azt mondja a szigligeti ember az újságban:

— Szigligeti (lakos szomszédaim és jómagam is azt állapítottuk meg, hogy egyrészt a propeller négy szárnya, valamint a jókora kormánylemez nagy Villogó felülete, másrészt az azokra fölragasztott tükörlap négyzetek fénye „szúrja” a seregélyek szemét! És (ha jó szél van, még huhog is, mint a héja szárnya. Egy faizo- lyos, mikor jönnek a seregélyeg seregestől, ideérnek és megpillantják a sebesen forgó ilapátú, szinte szikrát szóró suhogó propellereket, ijedt csivogássai a magasba csapódnak, mintha láthatatlan falba ütköztek volna.

Itt úgy tűnik, Dezső találmánya is hasznos. Cseresznyeborral kínált, sűrűbbel, sötétebbel a legsűrűbb egri bikavérnél, ö nem szokta a magáét dicsérni, inkább a készítés módját adja elő csúsztatónak, ízesen, hogy jókedvvel fogyaszthassam, s mindenekelőtt megbecsüljem.

Ahogy imár írtam, Dezső gitározását késő esti jelenésemmel megzavartam, elkiáltottam magam, ne valami rablónak higgyen: Én vagyok a (Pista! Gyertyák égték és viharlámpa. Mikor fölállt, árnyéka akkora volt, mintha egy másik ember mögötte osont volna. Régebben szóltam már Gyürüsy faragó hajlamáról. A Berzsenyi-forma fa mellé ültem, s a gyertyalöbogásban valóságnak véltem az Üt szemöldökét. Ez a szobor nem az a tömzsi alak, akit az ember a képekről Berzsenyinek vél. A fa vastagsága határozta meg, nyúlánknak tűnik. Nincs bélelt, téli mente, jobban lehet koncentrálni az arcra: sasorra buggyannak a cimpák, előre túródik az orrhegy.

— Arcába nagyapámat ás belevittem — mondta szobrozó barátom. A Tekintetes Űrnak kellene eldönteni a dilemmát, én oldalról képen sem láttam, csak Kiazánczy- hoz írva olvashattam: „Váltam és mellem ugyan piátói, de kövér éppen nem vagyok. Mind Szemerét, mind a képírót az én bélelt téli mentém csalta meg.” Ha tíz évvel előbb találja fel a francia Daguerre a fényképezést, ismernénk valódi arcát is a Tekintetes Ümak, akár Vörösmartyét, Petőfiét.

A falon a régi Magyarország kartográfiája. Megnéztem, a tavasszal Erdélyben merre jártam. Kolozsvár, Szováta, Korond, Farkaslaka, Csíkszereda, Gyergyószent- miklós, Gyilkostó, Marosvásárhely. Mennyi veszendő helynév!

Dezső azt mondta, olyan finomat még nem ettem, méghozzá ilyen különösen csinálva a szalonnával sült krumplit. Az udvari tűzhely egy (betongyűrű, benne rostély, alul a petróvai gyújtott tűz, s városi csatorna-födém az egészen. Eddig azt hittem, a kis kútágas csupán egy népies díszlet. Most tudtam meg, a sudárra akaszthatja a csatornafiodélet, a bográcsot s lejjebb, följebb engedheti. Tíz perc alatt kellett volna elkészülni a vacsorának, de gitározás köziben megfeledkezett róla, s az egész szénné égett. Űjabb próbálkozásra már sikerült jóízűen ennünk a kerti asztalnál állva, s gyönyörködtünk a lenti holdvilágos ködökben, amint a szőlők alá terjeszkedtek, s mintha tai is az égben lettünk volna, fölül a Hold és néhány csillag, alul a fuldokló lámpák.

— Legfontosabb a fény — mondta álbrándozóan a barátom. — Régen még nem voltak ezek az utcai villanyláimpasorok, csak a házak gyönge pislákolása.

Mint ahogy a tengernél tűnődik az ember, jelenével a múlandóságba szétszivárog, úgy beszélte rá Dezső emlékeit a ködre.

— Mikor a pápai tanítóképzőben végeztem 45-ben és elindultam Zalába állást keresni biciklin, mert a vonatok jártak is meg nem is akkor, a pap azt mondta, mert ugye, a pap rendelkezett az iskola fölött, jaj, már elkéstél, fiam, de azért, maradj itt éjszákéra, tudsz-e kártyázni? tudok, mondtam, kocsmáros az apám,

526