Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Köteles Pál: És akkor megindultak az Úrnak seregei... (elbeszélés)
Anton Szergej evics Petrov, de ma már csak Anton Petrov vagyok. Miért emlékezzen az ember folyvást arra, hogy ki volt az apja?! Nem jó az semmire... Na, feküdj le, fiam. Petya behúzódott a vaakába, s a fejét is a takaró alá dugta. — Kétezerre mondod? — kérdezte az asszony. — Az öreg számolta ki, nem én. De mindegy is, hogy később vagy korábban. Már csak három család akad, ahol kölykök születhetnek. Vladimir Plu- honovéknál és a mindig éneklő Szergej Tulovéknál. — Meg nálunk — sírtá el magát az asszony. — Ahol lehet, még nem biztos, hogy lesz is, meg hogy kell legyen. Fölösleges így bőgni... Ez már így van megírva. A fa is elmúlik, a virág is és a világ is. Tudod — vonta magéhoz az asszonyt —, néha elnézem Szergejt, meg Vladimirt és isten bocsássa meg, de örülök neki, hogy napról napra vénülnek. Maholnap már nem lehet gyerekük. — Nem volna szabad így beszélned — csukta be egy pillanatra a szemét Eliza. Kötényével megtörölte az arcát, majd szelíden folytatta: — Ha a mienk fiú lesz, nem engedem, hogy heréit legyen belőle. — Nem kellett volna úgy maradj — ingatta a fejét a férfi. — Sok mindent nem kellett volna — törölte meg az arcát az asszony. — Még lány is lehet — mondta reménykedve a gazda. — Hogyne lehetne — válaszolta az asszony, s lefeküdt a fia mellé a pricesre. Másnap kora reggel kezdték a munkát, de a fiú csak dél tájt szólt az apjához. Akkor is kelletlenül és szomorúan. — Talán az a baj, hogy mindenki csendőr lett. A gazda nem engedte befejezni, indulatosan válaszolt: — Az ember, ha katona, nem oda megy, ahová akar, hanem ahová küldik. A katonának parancsolnak, fiam. Aztán mások több rosszat is tehettek volna. — Elhallgatott egy pillanatra, s nagyon csöndesen folytatta. — Ki-ki meg- bűnhőddk a vétkedért. Mi is. De mi képesek vagyunk megbüntetni magunkat, nem úgy, mint mások. Mert mi nemcsak lipavánok vagyunk, hanem skopcok is, az isten kiválasztottad. — Ki választottal? — Akiknek megjelentette magát. Ha nem tudnád, Krisztus leereszkedett a mennyből a Duna nádasai közé: ő mondta meg, hogy mit kell tenni... Petya képtelen volt fölfogni, hogy az emberi akarat semmi, hogy a csapás ellen nem lehet védekezni. Nem értette a dolgot, de többet nem faggatta az apját; magában töprengett a világ sorsán. Csak amikor láthatóan közeledett a szülés ideje, akkor kezdte faggatni újba az apját. — Aztán ha öcsém lesz, őt is kiherélik? — A törvény mindenkié — válaszolta az apa, s úgy érezte: szájában meg- keseréöik a nyál. — Adja isten, hogy lány legyen — rebegte reménykedve Petya, amikor reggel azt mondta az anyja, hogy közel az idő, s nem főz ebédet. — Az se mentség! — vágott végig a lovakon a gazda. — Már minden mindegy. Ha lány lesz, elviszi egy rumun vagy egy ungurán. Kétezerre már így se, úgy se leszünk. — És mások? — kérdezte a fiú. — Istennek tetsző dolog, amit cselekszünk — kerülte meg a választ a gaz511
