Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXXII.
hagyományos „szabadgyakordatos” kollektív tornám mutattuk be a tornatanár fantáziájára épült látványosságot. Utána mindenféle atlétikai sportversenyt irányoztak elő, ahol is én a 100 méteres síkfutásra voltaim benevezve, mivel jó futónak szá- rm'tottaim. De amire nem számítottam, az a reggelire elfogyasztott pasztördzált tej Okozta hiascsákairás volt, ami már megkínzott az úton is a Millenáris pálya felié, anélkül, hogy bármilyen lehetőség adódott volna kínzó terihemen könnyíteni. A pálya W. C'.-jét meg se közelíthettem, mert szigorúan tilos volt a soriból kilépnem. így hát kénytelen voltam beállni a helyemre és egyre feszülő belekkel végezni a szabadgyakorlatokat, amíg végül elszabadult a pokol, és az én frissen mosott klott- niadmágom úgy tele lett, hogy a körülöttem lévők alig bírták a gyakorlatokat végezni a penetráns „illatoktól”. Tornatanárunkhoz, aki a sorunk végén irányította mozdulatainkat, odaisettJemkedett egy iskolatársam és „feljelentett”, hogy elviselhetetlen bűz árad belőlem! Tanárunk odajött hozzánk egy gyakorlat pár pdlllanatos szünetében, és csak annyit válaszolt spiclimnek: „Mondta már neked valaki, hogy a szarnak ibolya illata van?” Evvel ez a része lezajlott a kimos jelenetnek, £le hátra volt miég a 100 méteres futás, ami előtt sikerült a pálya W. C.-jét megtalálnom és lábszáramról lemosni a nyomokat, de hát az idő sürgetett, és éppen csak odaértem a starthelyeimhez. Ilyen előzményekkel, már csak utolsóként vánszorogtam el a célig. Sportpályafutásom ezzel befejeződött, a későbbiekben már csak mint néző asszisztálhattam az akkori ismertebb nagymenők produkcióihoz. A futó Barsi, a gerelyvető Szepesi és diszkoszvető Késmárki jól megvigasztaltak nagyszerű teljesítményükkel azért, hogy festő lett belőlem és nem futó. Mint krónikus futballdrukker, annak idején néha-napján kimentem a Millenáris pályára egy-egy meccset megnézni, de polgári iskolás emlékeim minden ottlétem alkalmával felszaglottak, és lassan elmaradoztam onnan, hogy később az FTC pályán, majd a Hungária úton áldozzak igaz hitemnek az egykori eufóriától az első osztályból való kiesés okozta merevgörcsig és tovább a mai MTK agóniáig — reménykedéstől a reményvesztésen át mind a mai napig, ámen. Mit is tudnék mentségemre felhozni ? • Hogy változatlanul odaülök a tv képernyője elé, ha követni akarom a kerek labda útját még ebben az istentelenül dek- lasszált magyar futballvilágban is? Nem tudok mást felhozni, mint a krónikus alkoholista reménykedését, hogy valamitől csak elmúlik szenvedélye; de hát ez dőre reménység, hiszen végszükségében még a hajszeszt is megissza szegény, mindaddig, amíg egy szép napon visszaesőként megint csak az elvonókúráin találja önmagát. Ügy látszik a futballban is, mint a művészetben is, voltak nagy korszakok zsenikkel megprézlizve, és a mi korunk „itt és most” nem kedvez a zseniknek, sem itt, sem ott e két mostoha területen. Igaz viszont, hogy képzőművészeti zsonglőrködést még inkább láthatunk, sok- sok pénzt fiadzó hazudozást, amit a jámbor kispolgár kalaplevéve és pénztárcát kinyitva túlontúl méltányol — legyen az övék... Ha arra gondolok, hogy Vajda Lajos életében egyetlen képet adott el, amit haldoklása idején Seiden Gusztáv, a ma Londoniban élő egykori kitűnő fotográfus és későbbi galériatuilajdános vásárolt meg Vajdától, amikor már késő volt, hát elszorul a szíveim. Aktkor, amikor nehéz millióikat összezsonglőrösködőlk szinte vakító fények nyilvánosságét élvezik, Vajdának még mindig csak terveikben létezik'múzeuma, és évek rakódnak évekre, ígéreteik ígéretekre. Amikor egy anyagiakban dús- lakodó, félig „külföldre szakadt hazánkfia” meg akarta vásárolni azt a szentendrei városiházát, melyről Vajda szép rajzokat és Karniss egyik legjobb képét festette, hát, bizony sokan edápiulituink ennyi szemlérmietEtenségen, ami úgy látszik az újgazdagok sajátosan undorító vonása lehet. — Az tény és való, hogy nem csak Vajda életében, de még a háború után sem indult meg a művészeti konjuktúra olyan mértékben, mint ma, de vannak arány kérdések, amelyek mellett szemlehünyva mégsem lehet elmenni. A szellemi és anyagi javak összedotoéltsága túlontúl megzavarja a közönség amúgy sem borotvaéles ítéletét, és amiről azt hiszi, hogy szellemi kérdés, nem egyéb az anyagiak mindent elsodró erejénél. Jó lenne jobban odafigyelni, amikor az értékrend nagyon fontos megfogalmazásaival találjuk szentbe 'magunkat, és ne tévesszük össze az egyetemes értékeket a jól jövedelmező, jelenbéli árucikkekkel. 1983. június.
