Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Ágh István: Dani uraságnak XIV-XV. (lírai szociográfia)
az éjszakája, tele és halála? Talán ők neon is ügyelnek rá. S szólt D. — Már érzem a szarvaspclkölt illatát a Sághegy felől. — Indultunk. Az autót otthagytuk a kőfejtő romos épülete alatt. Kondér, fafüst, piros húsdarabok és újra a napfény örökkévalósága. Mindig itt kellene lenni — gondoltam — vagy talán csak addig, amíg ki nem szívja belőlünk a mocskot ez a táj, ez a Tündérvölgy, ahol még a szomszédok egymásnak kolompolnak, fölzászlózzák a pince elejét jelentéisül a többieknek, lehetne kürt vagy durrogtatható ostor is. Baráth Zoli bácsi lehívott bennünket lejjebbi pincéjébe. Zöld gyep, virágos fák majálisa körülöttünk. Szeretteim volna a petrencébe rakott venyige tetejére feküdni, míg le nem megy a nap. Láthatja Uraságod, ezért a múló hangulatért nem illett fárasztanom. Megvártam, amíg Dukára megint visszajutok. De előbb áttanulmányoztam mindenféle könyvből, ki volt az a költőnő abban a szerény udvarházban, kinek a csontjait titkolja az a fehérfalú káliba ott az orgonás temetőben? Olyan keveset tudtam róla, mint amennyit a Tekintetes Ür episztolájából megismertem, leveléből kiszűrhettem — személyéről, életéről, csekélységet, inkább a költőben, nem a költőnőben elmélkedtem, hiszen levelében tanácsokat ad a poézishez, versében pedig, kora legnagyobb emancipátoraként nyilvánul meg a poetessza ürügyén. Eddigi tanulmányaimban Dudi-Malvinára csak ez futotta. KI avírozott. Június 19-e van. Itt ülök a Sághegy Múzeum vendégszobájában. A madarakra ébredtem. Pesten gazdája lehetek néhány vadgalambnak, tíz-húsz feketerigónak, számlólhátatlan verébnek, egy téli délutánra lepihenő süvöltő-csapatnak. Itt meg mindenféle madár. A sárgarigót meg tudom nevezni: ő fütyül mindig hátul, időt hagyva magának, imin'tha ő diktálná a tempót. Iró-biró! P'ütyül a rigó! író! Huncut a biró! Jó ebben a szobában. Aranka asszony vizet teafüvet és főzőedényt rakott ki, asztalomon fehér virág. Kint hűvös, persze amúgy nyériasan. Felhős az ég, a nap mintha már följebb lenne. Kilenc órára jön értem Edit, a fényképművész, aki Kemenesaljái séták címmel akar sorozatot indítani. Megérkezett, elkocsiztunk Dükára, ám Hetyét hogy is hagyhattuk volna ki? öreg parasztasszony nyitotta előttünk a Tekintetes Ür szülőháza ajtaját. Már a kozákkardot kivitték az emlékszobából. Osak nem az én újságcikkem miatt? Az Ümak mondom — odalátogatott Szabadkáról egy házaspár is. Benéztünk a másik terembe, ami félig a Felsőbüki uraságok kastélykertjére, félig a Berzsenyi utcára néz. Szép bibliotéka, a falunak annyi könyv, amennyi még Kresznericsnek sem lehetett, s ezek a bolthajtásos termek sem képzelhettek jobbat, há képzelődni tudnának, a jövőnek. De mit mond erre a néni koc- kássipkás unokaöcse már az utcán? — Én nem olvasok semmit. Minden könyvet utálok. Még nem találtam semmi jót. Ügy éreztem, inkább művelt orrunkat fricskázza, mint a továbbiakban: — Fél vesém van, mert megittam az árvák könnyeit is. — Három kar- mozdulat jellemzi ezt az álmogorva arabért; egyszer kerék vesszőkosarát balkezével lelógatja egészen, a jobbal inggombjain matat, ekkor mondja az előbbieket; másszor kosarát kissé fölemeli, jobbkeze ujjait előremutatón magyarázva billegeti: — Az oroszok bejövetele előtt csendőr voltam, amiatt bélyegeztek meg, én nem kaptam a földosztáskor semmit, csak a nővérem, vele dolgoztam azon 32
