Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
válik, amiből bárki bifszteket süthet. Téged azonban megismertelek, tekinteted nyugodt, veled ezt nem lehet megtenni. Teréz is rájött erre, ezerszer többet ért meg a dolgokból, mint amennyit elmond. Nincs olyan bölcs tudományotok, mely valaha is felderíti, mi fán terem a női bölcsesség. Hittem benne, hogy nem halok meg, ki magyarázhatta volna meg nekem? S nem haltam meg, hanem megszöktem ebből a táborból, egy lengyel megmutatta, hol a rés a drótkerítés alatt. (Majd a lengyel partizánokhoz kerültem s megértették, miért akarok Budapestre jutni. „Várj egy kicsit, — nyugtatgattak, — tudjuk, hogyan segítsünk”. Jól van, hát várok. Egyszer szóltak: „Meséltünk rólad a magyaroknak, segítenek, gyerünk”. Ügy is lett. Kocsizunk az erdőben, elérjük a magyar őrposztot. Elbúcsúzom a lengyelektől s a katonák odavezetnek egy fiatal tiszthez. A tiszt néz rám s megkérdezi: — Te vagy az, aki három táborból szökött meg, téged vertek a Gestapótban s ismét végig akarod járni ezt az őrült Európát? Mondd meg, miért? Azt feleltem neki: — Meg kell mentenem őt. A tiszt: Hogyan? Én: Amikor elváltunk, magán kívül volt. Szándékosan keresi a golyót. Ha meglát, ismét élni akar, erőre kap. A tiszt sokáig nézett -rám. — Lehet, hogy már nem is él? — Nem, még él, de már fogytán van az ereje. A tiszt mégegyszer áthatóan végigmért s ezt mondta: — Adja ide a rímét. Leírtaim a címet s így szólt: — Egyelőre az ebédlőben fog dolgozni. Dolgozni kezdtem az ebédlőiben. Egyetlen magyar nem molesztált, pedig ekkorra már rendbe jöttem s igencsak szemrevaló teremtés voltam. Nézd csak, tele a disco lányokkal, de olyat, mint amilyen én akkor voltam, még véletlenül sem talász köztük. Vannak csinosak, szépek, de tizenhét éves koromban én olyan voltam, mint egy király kisasszony, bár ócska rongyokban jártam. S mindez azért volt, mert már végigpróbáltam a földön az összes szenvedést s nem törtem meg, kemény lettem, akár a gyémánt s a katonák érezték az erőmet. Az is lehet azonban, hogy a tiszt elmesélte, egy másik tiszt felesége vagyok s kész voltam a bitó alá menni, csakhogy megmentsem a férjem. Nem -tudom. -Mellesleg, egyetlen katona sem szemtelenkedett, fejet hajtottak, ha találkoztak velem. Két hét múlva -beállít ez a tiszt a tálalóiba s így szól hozzám: — Menjünk, vár-ják. Nézem, s farra gondolok, most mi lesz? Az arca pedig, akár a fal, semmit nem árul él. Rendben, követem, a fejem azonban üres, csak egy gondolat motoszkál benne: Krakkóban felvettek az ebédlőbe, itt szintén. Csak nam elátkozott hely az ebédlő számomra? A lelkem eltompult, nem é-reztem félelmet. A tiszt kinyitja előttem az ajtót. — Parancsoljon! Személykocsi parkol a bejárat előtt s mellette az én Gyulám lépdel föl s alá. A kocsinál ott áll a tisztiszolgája s néz rám. Gyula felém fordult s megtörtént a csoda: halálom óráján, életem legutolsó pillanatában is emlékezni fogok erre. Láttam, hogyan változik meg egy szemvillanás alatt egy ember tekintete. Először egy h-alott szem-évei nézett rám, tekintete mozdulatlan és fátyolos volt, aztán szeme egyszerre kigyiúlt s lángolt, -akár a csillagok s rájöttem; most már élni fog! Megállt, rám nézett, én is -megálltam, őt néztem s tekintete egyre jobban tüzelt. A kövér tisztiszolga ekkor elsírta magát, a másik tiszt is zokogni -kezdett, legyintett s visszament az ebédlőbe, -mi pedig -csak álltunk s -néztük egymást. Gyula csak ennyit mondott: — Wanda ... 331
