Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

Bojiky Jiánosnié háza, a régi Vidos-kúria, az utűétől beljebb az (őszi virágú kertben, nagyságában a többi mifaályffai háztól nem különbözik, de ennyire hátul mégis föltűnő. Inkább valami gaztíatíiszti laknak képzelteim első látásra. Az utcáról a kertbe lléptünk, Gizi néni, ablakából látva (bennünket előjött, fürgébben, mint ahogy egy nyolcvan felé totyogó asszony tette volna. A nemesi udvarház utolsó gazdája, aki már csak annyira óvja födelét, amennyire épphogy lakni lehet alatta; meghúzódik az egyik szobában. Elsőre megállapítható, melyik a kanosszféke, hát a vendég foglaljon helyet oldalit, és az ablak mellé ültem a félalkonyd világosságban. A zsúrasztal, akár egy lédöglött kerekes jármű, nem gördül át családi ünnepeken és házibálon, állva hasznosítja magát ennak-anna'k. Ebben az almiáriumszagú ódonsiágban süirög, vagy (éppen gondolkodva ül az eleven múlandóságú asszony, az itt ragadt nevelőnő. Elsőnek talány, mért maradt Mihályián, mért nem (költözött el a többiekkel? őrizni kell a házat? Hiszen valaha ráíratták a Vidois uras ágék. övié az ősi fészek, a virágoskert, melyben gondosságát gyakorolhatja, s a kerekes kút an mérheti, meddig bírja még. Ű]gy látszik, nem magányos. A falu nem hagyja annyira egyedül lakóit, mint egy pesti bérház. S ez illik a természetéhez. Vagyis annyira életrevaló, annyi minden iránt érdeklődik, s ezáltal észjárása olyan gyors és világos, szinte társasága lehet önmagának.

— Annyi mindent szeretek, nem is tudom. Nézze, Pátpáról hoztam a kertembe évelőket az lEszterházáaktói. Jaj, most iott a .régi bútorok tönkre mennek. Pápára nincs pénz. Mindent elvisznek Keszthelyire. Imádom a bútorokat. Imádom. Azokat a szép tapéltákat .Fertődre Londoniból kellett megrendelni. Sok kastélyt végigjártam. Gyönyörű!

— Vasban nyolcvan-kilencven lakatlanul romlik. Láttam a sitikéi kastélyt, elköltözött az iskola belőle. Ügy 'áll, foitamgolódilk — szólhattam volna közbe tudálékosan. Mégis azlt kérdezem, nem érzi-e egyedül magát?

— Nem kérem. Délben például mindig a bécsi rádiót hallgatom. Mosogatok a klasszikus zenére. Azt szoktam mondani, na, bekapcsoljuk a mosogató- zenét. Meg tümléntelen könyvet olvasok. Saint Simon emlékiratait imádom. Franciául olvasom. De ón azt mondom, ismerni kell az újat is. A búgom férje Vajda Endre. Tudja, kicsoda? — Ismerem, vagyis csak azt tudom, kicsoda, ha az irodalmárra gondol Gizi néni.

— Ö ajánlotta Kerouac regényét. Elolvastam. Tetszett.

Elámulhattam. Ez az amerikai regény, melyben hőssé avandzsá! egy szerencsétlen árva csavargó, aki nyers vadsággal vet le magáról miniden érzel- messáget, s voltaképpen taszító — tetszik ennek a hölgynek, aki úmgyerekeket tanított jómódéira.

— Egy régi udvarház utolsó gazdája Gyulai Páltól, azt akarom mégegy- szer átolvasni. Annyit keresem ...

Már csak ez kellett a jó dramaturgiához! Hadd csavarodjon vissza a helyszínire a dialógus. Ajánlották és reméltem, hogy ez a jóeszű, emlékezetű öregasszony, aki még 'ógörögül is tud, még egy holland teherautósofőrrel is megértette magát a milhlálytfai utcán, aki a Vidos családfáinak minden ágbogát ismeri, egyszerre tud szólni nékem a régi 'úri világról, melyet a falusiaktól olyan darabokban ismertem meg, hogy az egészet összerakni, egyben látni eddig képtelen voltam.

— A Vickxsok Nemeskoltáiról származnak. Itt áll ebben a levélben, Vidos Zsigmonid elvett egy Ostffy-lányt '1697-ben. Ez a ház az 1700-as években meg303