Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Bertalan Lajos: Író az útkereszteződésben (György Sebestyén: Studien zur Literatur)
a szerző születése után is tanácstalanul állnak. Egy részét nem játsszák, s ha a legtöbbször leporolt Der Zerbrochene Krug (Az eltört korsó) vagy a Kátchen von Heilbronn (Heilforonni Katika) mégis színre kerül, eltorzítják, az egyik bűnügyi drámává, a másik cirkusza mutatvánnyá silányul. Félremagyarázzák a színiház lényegét, azt, hogy ott ctionázoszi játék zajlik az igazsággal, az ott a világtörténelem kultikus 'helye és tribünje, agora és cirkusz is egyúttal. A jelenkori német színházról, pontosabban a rendezőkről még alaposabban leszedi a keresztvizet Grillparzer ürügyén. Itt már nemcsak egy-egy mű feltámasztásának körülményeit és fontosabb darabjainak (Die Ahnfrau, Saipphoz) teljes félreértését kifogásolja. Szerinte egyébként félrecsúszott, kisiklott az egész németnyelvű színházi kultúra (itt a nyugatnémet színházakról van szó), s vele a közönség is. Grillparzer példájánál maradva: a művek lényege helyett a látványosság, legjobb esetben a kitűnően előadható szöveg szépsége érdekli és irányítja a rendezőket, színészeket. Súlyos szavak. Heimito Dodererről szólva még súlyosabbakat ds talál. Igaz itt már nem színházról van szó, noha Doderer életműve erre is bőséges indítékot adhatott volna, hanem az írói „szakma” tisztességéről, amit csakis elszánt harcban lehet megőrizni a dilettánsok szégyentelen „lelki habverése”, tolakodó pökhendisége ellen. Különösen, ha az író olyan lelkiismeretes és szerény, mint a Wasserfälle von Slunj (Slunji vízesések) a Démonok, a Merovingok, s a Megvilágított ablakok szerzője volt. Ezt az írást is, több más hasonló megemlékezést is a személyes ismeretség és íróbarátság emléked teszik meghitt, bensőséges, már-már személyes üggyé. Hisz Hei- mii'to von Doderer is a barátja volt, mint egykori hazájának Sarkadi Imre vagy Kormos István. S amilyen természetes, hogy az élete 50. esztendejében gyűjteményes esszékötetét rendező Sebestyén a Radnóti Miklósnál, vagy később Füst Milánnál átélt órák múlhatatlan emlékeit idézi, olyan természetes, hogy Dodererre vagy Theodor Csokorra hivatkozik, az egyikre például ahogy „komoly” szóipáröajt vívtak arról, hogy magyar vagy osztrák író-e egyikük, a másikra, ahogy együtt főzték a teát, s olvasták a legújabb mű első sorait...‘ Magyar szerzőkről szólva Krúdyt, Illyést, Németh Lászlót, Örkényt, Sarkadit, Kolozsvári Grandpierre Emilt, Mészöly Miklóst hozza olvasóközeibe, főleg azok számára a német nyelvterületen, akik eddig alig ismertek magyar írókat, műveket. Ezért fordít külön is gondot arra, hogy — ahol teheti — az európai irodalom főbb áramlataihoz, ismertebb alkotók műveihez hasonlítsa őket. Egyetlen példa: Krúdy, „a démonok kedvence” harmincöt éves korában, 1913-ban, a béke utolsó esztendejében jelentette meg A vörös postakocsi első kötetét; ugyanakkor amikor a negyvenkét éves Marcel Proust, miután kétségbeesve hiába futkosott kiadó után, saját költségén kiadta A letűnt idő nyomában első kötetét... Ennek a puszta véletlen egybeesésnek azonban van a külsőségen túlmutató lényegi kapcsolata is, ez pedig a belső hasonlóság Proust nagy regénye és Krúdy életműve között. Ebből kiindulva mór egyszerűbben halad az esszéíró célja felé. Illyés Charon ladikján-ról, úgy ír, hogy közben a Nehéz föld, a Puszták népe, Az ozoraá példa írójának arcképét is megrajzolja, s néhány odavetett vonással a társadalmi hátteret is. Anélkül persze, hogy az osztrák olvasót megterhelje vele. Igaz, a hatvanas évek Illyés drámái teljesen kimaradtak, még a címük sem merül fel, de a kép így is hiteles. Az írás gyönyörét említette elsőként bevezetőben majdnem önigazoló mentegetőzéssel, amiért az irodalmat műveli. Aki végigolvassa kötetét, jóleső érzéssel nyugtázhatja, a szerzőt minden sorában elkíséri ez a vonzó, mindig elérni vágyott gyönyör. ö már azt is tudja persze, hogy amikor legjobban hisszük, már elértük, köny- nyedén tovatűnhet. Ezért sem idegen tőle az önirónia, s bármily súlyos, fájó kérdést próbál szavakba fogni, keresi a könnyed, az elegáns megközelítés eszközeit. „Olyan vagyok, írja kötetzáró röpke jegyzetei egyikében, mint aki ógörög nyelven beszél mai görögöknek. Fennkölt? Nevetséges.” Egyik sem. Szerencsére. BERTALAN LAJOS 287
